medúza

medúza

– Szia! Mondani szeretnék valamit. Tudom, ez az utolsó esélyem, nem is kérem, hogy válaszolj. Minden okkal történt. Ezt tudnod kell, mielőtt elmegyek innen, vágod, mindenhonnan. Szóval vedd úgy, hogy te vagy az utolsó ember, aki valaha látott.

– Lehet, hogy hülyén fog hangzani, de tökéletes voltál. Külsőleg is, meg belsőleg is. Most azt mondanád, tökéletes márpedig nincsen. Már hallom is hangod, bassza meg, ezt nem akartam, mármint azt, hogy arra gondoljak. Gondolj bele, mennyivel egyszerűbb a semmiből a semmibe ugrani, mint ebből a sok problémából a semmibe.

– Tudom, ki vagy, nem ez volt az első eset, hogy követtelek, nem ismersz, én mégis téged, milyen furcsa, nem? Láttalak ölelkezni, smárolni, berúgni, ordibálni, szívni, hányni, mindezt számomra idegen emberekkel. Nem zavart, soha, soha senki és semmi. Elfogadtam, hogy ilyen vagy. Miattad bármin átmentem. De ezt te nem fogod megérteni. De én sem, mi fogott meg benned, szerintem ezt hívják úgy, szerelem első látásra. De ez az első látás nem volt több, csak egy túrás egy ásóval, a többi csak mélyebbre és mélyebbre fúrt.

– Hülye vagyok, mondtam már? Én, a kis senki, aki valaha szerelmes mert lenni. Utáltam, hidd el, nem akartam, bocsánat. Úristen, miért mondom ezt itt és most neked? Mondtam már, hogy egy telefonfülkéből hívlak, itt vagyok a nem tudom hol, valójában sosem tudtam. A város neve is ismeretlen, követtelek, ott ültem a vonaton az ajtó mellett, menetiránynak háttal, de szemben veled. Talán csak egyszer néztél a szemembe, de akkor nagyon, kék szemed volt, az ritka, meg a hajad is vörös, imádom a vöröset, főleg egy lányon, olyan lányon, amilyennek pont olyan az arca és a teste, mint a tiéd.

– Nem tartoztam soha senkihez, hozzád sem, tudtam ezt az elején. Mikor azon a mocskos, igénytelen padon, az állomáson melléd ültem, és kicsit közelebb húzódtam, amikor megszólítottalak, gondolom azt hitted, csak egy újabb vagyok a sok közül. Te is elhitted, hogy vannak olyan emberek, akiknek nincs lelkük. Mint nekem. De lehet, nekem már valóban nincs, mert már én magam sem hiszem el, hogy van.

– Ó, igen, képes voltál válaszolni a kérdéseimre. Te, a tökéletes. Mikor azt mondtam, „Gyönyörű vagy”, csak mosolyogtál. Kétszínű mosoly volt az, mégis tökéletes, nem tudom, létezik-e ilyen. Meg olyan, hogy valakinek beleszeretsz a lelkébe.

– Megtanultalak tisztelni. A kinézetedet, a cselekedeteidet. Soha nem ítéltelek el érte, én soha. Hisz én magam sem vagyok más. A többiek, ott körülötted, emlékszem, ők sokszor beleszóltak ebbe, de én nem tenném sohasem.

– Szóval, emlékszel. Ott ültünk a megállóban, azon a mocskos padon, te bőrönddel, én semmivel, csak pár hülye szóval és sablonkérdéssel. Igen, egy semmirekellő idióta voltam.

– Akkor láttál utoljára, mikor felálltál, arrébb sétáltál, mert ment a vonatod, de az ajtóból még egyszer, utoljára visszanéztél rám. Nem tudom, hová mentél, de remélem, jó helyen vagy, és vigyázol magadra. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha bajod esne. Tudd meg, az a pillantás mindennél többet jelentett, még talán az életemnél is.

– Nem akarlak elengedni, de tudom, hogy nem ok nélkül történt mindez. Tanulságos volt, már tudom. Francba, a hangod, még mindig arra gondolok. Bocsáss meg.

A férfi hangja elveszett a szűk telefonfülkében. Nem is hívott senkit, mert nem volt pénze. Végig magához beszélt. Amint az utolsó szó elhagyta a száját, a kelleténél kicsit erősebben csapta le a kagylót. Ráérősen kilépett a fülkéből. Ezután csöndben maradt, mint aki soha többé nem akar megszólalni. Így indult el az egyik sikátor felé.

 

(kiemelt kép forrása: slightlycaptured.wordpress.com)

Szerző:

Nagy Máté

“Aki nappal álmodik, sok olyasmit tud, ami rejtve marad a csupán éjszaka álmodók számára.” – Edgar Allan Poe

Szólj hozzánk!