Még láthatatlan

Még láthatatlan

A jövőbe azért olyan nehéz hitet vetni, mert hiába tekintesz a távolba, nem látsz semmit. Ahogy egy magas hegycsúcsot megmászva is azt képzelné az ember, hogy elé tárul a világ, de igazából egy bizonyos táv után már csak valami homályos, összemosódott kép masszájává válik az egész. Van, ahová nem érhetünk el, ahová nem láthatunk. Épp ez a nehéz benne. Tulajdonképpen a láthatatlant készülsz taposni és csak remélheted, hogy biztos. Hogy nem ingoványra lépsz megint.

 

black-and-white-clouds-landscape-mountains-quote-Favim.com-278867

 

Sokszor gondolkodom a dolgok eleve elrendeltetésén. Nekem csak tennem kell a lépéseimet, a lényeg, hogy meg ne álljak és a hitem utat teremt.

Még túlságosan sokszor esek abba a hibába, hogy veszek egy hátraarcot, mintha az életemet, a tetteimet semmissé tudnám tenni. Azt képzelem, visszatekerem a kazettát és újra indul a dalom, netán újra írhatom. Mintha végül mindig abba az énembe vágynék vissza, akit azelőtt levetkőztem, mert most ezt az újat viselve, az a régi sokkal jobbnak tűnik. Elő vele! Aztán azt veszem észre, hogy ha vannak is visszautak, már nem ugyanazok. Elhagyva őket nem maradtak mozdulatlanul, megváltoztak. Hiába keresem azt, aki voltam, nem tudok visszabújni a bőrébe. Keresem a bájos arcot, amit keményebbé formált a csalódás, a ragyogást a szememben, de azt is valamiféle szürke fátyol borítja. Mintha kiszökött volna belőle az élet.

A sima arcfelületet kezdetben egészen halvány, majd egyre mélyebb barázdák keresztezik és én nem a megjelenésüktől félek, hanem attól, amiről majd árulkodnak. Mert vannak azok a nevetős ráncok, amik maguk is sugároznak, hozzá tartoznak a boldogsághoz, de vannak keserűek, amik az agyalások, a gyötrődés és a depresszió pecsétjei. 

Keresek egy biztos pontot, de kifakult, ahogy az a matrica, amit a tűző napra téve egy idő után felesznek a napsugarak és már alig kivehető az ábra, amit mutatni hivatott.

Valójában borzasztó nagy szükségem van egy kapaszkodóra és úgy gondolom valamibe, amit ismerek könnyebb kapaszkodni, mint nyúlni a semmibe, remélve, hogy találok valamit, ami megtart, ott lóg a levegőben, mint a villamoson a puha bőr fogódzkodók. De igazából azt hiszem mindig ezzel követem el a legnagyobb hibát. A visszafelé tett lépésekkel. A hitnek kell lennie az első és legerősebb kapaszkodónak.

 

letöltés

 

Úgy döntöttem nem nézek többé hátra, mert nem akarok kővé válni, úgy, ahogy Lót felesége, aki sóbálvánnyá lett. Nem keresem egyik ezelőtti énemet sem, mert ahhoz bizonyos időszakokat ki kellene törölnöm az emlékezetemből. Élményt és tapasztalatot, jót és rosszat egyaránt. Inkább leülök magammal és végre valahára nem mentegetőzöm, vagy söpröm szőnyeg alá életem porát, hanem elfogadom, hogy igen, voltak azok az évek, amikor hibát hibára halmoztam, voltak szívszakadások, menekülések, céltalan utak, és olyan utak, amelyek nem nekem teremtődtek. Ragyogó napok és éjsötét órák. Már nem lehetek az, aki gyermeki naivitással szemlélődik a világban, mert a pofonok kijózanítottak (azok is, amiket én adtam), de a világra való rácsodálkozás képességét sosem vesztettem el. Nem lehetek már fiatalabb, de sosem lehetek elég idős sem újrakezdeni. Lerázom magamról a kétségbeesés kényszerzubbonyát, ami az idő múlása miatt telepedett rám. Valahogy kiásom a sérült darabkáim hordalékai alól a derűt, ami majd megtölt fénnyel. 

Hát nem vicces, mennyi szavunk van a kifogásokra és hogy megkukulunk, amikor azt kellene megfogalmaznunk, hogyan tehetem meg, egyik lépést a másik után, előre, szabadon, hátra hagyva a múltat. Hogyan lehetek jobb, mint aki voltam, tanulva, átalakulva, újraragasztva. Hogyan találhatom meg azt az elbújt ragyogást, ami azelőtt büszkén és szemtelenül vetette rá magát a világra.

Megtalálom.

Utam van.

Csak még láthatatlan.

 

“Mindig elnyertem azzal, ha jobb lehettem
( jobb, mint magam, jobb, mint aki voltam )
a leghallgatagabb kitüntetést:
visszanyertem öröklött mélabúmnak
azt az elkallódott szirmát,
hogy megint csak keresem a bennem daloló
fényt, a megfellebbezhetetlen világosságot.”

Pablo Neruda

 

képek: www.tumblr.com

Szerző:

Szőke Kriszta
Álmodozó vagyok, aki képtelen megmaradni a realitás talaján, mert a lelke magasabbra vágyik. Kereső. Utazó a világban és önmagában, nyitottan az egész mindenségre. Csak egy kis lélek, aki valahonnan ide pottyant, s ha már így esett, gondolta körül néz.

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás