“Még mindig azt az egy verset próbálom megírni.” – Interjú Kovács Kristóffal

“Még mindig azt az egy verset próbálom megírni.” – Interjú Kovács Kristóffal

Kovács Kristófról már olvashattatok oldalunkon korábban, és interjút is készítettünk vele. Azonban azóta eltelt több mint egy év. Egy év pedig sok idő, így hát most kifaggattuk, mi történt vele azóta, mi változott, hol tart most, és mik a tervei.

Több mint egy éve készítettünk interjút veled. Ha ki kellene emelned az azóta eltelt időszakból egy jelentős momentumot, melyik lenne az?

Sok dolog történt, szakmai szempontból fontos, hogy a József Attila Kör tagjává válhattam, illetve, hogy beválogattak az R25(JAK-füzetek) antológiába.

Ha összeveted korábbi és mostani verseid, milyen különbséget érzel? Ugyanazt az irányt követed, vagy esetleg új irányokba kacsingatsz?

Formálódtak a versek, változtak, velem együtt, az idő előrehaladtával, de a lényegi tartalom mondhatni ugyanaz maradt. Még mindig azt az egy verset próbálom megírni.

De már egyre inkább úgy érzem, hogy sosem leszek teljesen elégedett, és talán ez így jó, hogy teljesen nem érhető el a megfejtés. Arról nem is beszélve, ha 100%-os pontossággal tudnám leírni, amit szeretnék, akkor abban a pillanatban megszűnne az egész.  Szeretnék már ilyen módon elszakadni magamtól vagy ettől, de egyelőre nem vonz az ismeretlen, szerintem érezni fogom magamon, ha irányt kell váltanom.

Néma H

Az a vonat – amit tíz emelet magasból láttunk –
bármikor hazavihetne téged.
Ezt már többször mondtad. Pedig csak a város
másik szélén laksz. Tartok tőle. Hogy egyszer.
Csak kontrasztanyagot termelek magamban,
ködöt a város fölé, nem látni honnéttól szmog,
majd csak estére lesz nehéz tél a tüdőkben.
Kell, hogy palackokat égess néha.
Belekarmolsz egy karmolásba a hátamon. Nem tudom,
melyik, kié. Nem is tud fájni külön.
Ez a vonat, ez felhallatszik azóta, mégsem tudom elképzelni,
merre indulnál, hogyan jutsz haza igazából. Csak A pontból A-ba érni.
Mint aki belföldi repülőjáratról leszállva vár valami újat.
Végképp összeérve csapódik le közénk a pára,
le kellene törölnöm. Lassan már hinnék is neked. Mikor jó.
De bennem minden viszonylagos, ezért régi horzsolás rálátni mindenre,
ezért szótlanodom. Ne legyen mihez képest.
Még álmomban is inkább kivárom a reggelt.
Hallgatok, mint a néma H-k,
ülsz az ágyamon, én fekszem még tovább. Sokáig.
Meséled, hogy nélkülem.

Korábban azt mondtad, számodra a rím vagy a forma részletkérdés. Ez azóta se változott?

Továbbra sem tartom fontosnak, hogy az írásaim a szemnek vagy a fülnek tetszenek, bentre kell hatnia. Persze hatni sokféleképpen lehet, de szerintem így lehet a legjobban és legnehezebben is, mert ez esetben csak a tartalom és a megfogalmazás a fontos, ezzel kell alkotni. Becsülöm azokat, akik betartanak minden szótagot és formát, az sem egyszerű, ügyesnek kell lenni hozzá, de mondókákat nem akarok írni.

Egy éve még a verseid erősen kötődtek egy valakihez, szóltak egy bizonyos személynek. Még mindig neki szólnak a sorok, vagy épp róla?

Nem, de nyilván mindig kötődik az írás valakihez, az olvasónak az teljesen mindegy, hogy ki az, de én viszont csak így tudok írni. Az „ő”-t próbálom közelebb hozni magamhoz, hogy kit és mihez képest, azt eldönti az olvasó. Ahol csődöt mond a józan ész, ott kezdődik a vers számomra, hiszen minden más adva van.

Az előző interjúban azt mondtad, hogy „maga ez a „szerelmes vers” kifejezés számomra teljesen abszurd úgy általában is. Mindig vigyázok, hogy megmaradjak a középúton”. Még mindig így vélekedsz a szerelmes versekről? Még mindig nem írsz szerelmes verseket?

Nem, de még sokan annak tartják, vagy valamiféle kapcsolatterápiának. Többek közt azért írok mostanában kevesebbet, mert van valakim, akit szeretek, kevés fájdalom van, amelyet megírhatnék. Olyan időszakot élek, hogy nem okoz feltétlenül akkora örömöt és szabadságot a versírás, mint korábban. Ilyen szempontból elszomorító a boldogság. 

12659673_1074561622596377_300725454_n

Akkor a „Belváros” című alkotásod nevezted az egyik legfontosabbnak. Most melyik kapna ezt a jelzőt?

Huh, nehéz kérdés, általában mindig a legutóbbi versem a legfontosabb, mivel abban az időszakban nyilván az áll hozzám a legközelebb, és mert aktuális. De így visszatekintve mondjuk az elmúlt egy évre, talán az „Unknown dal”-t emelném ki, akkor azt úgy éreztem, hogy eltaláltam vele azt, amit akartam. És jó dolog ezekre visszagondolni.

A kommenteket olvasva feltűnt, hogy Dékány Dávid olykor felbukkan és véleményez. Vele milyen a kapcsolatod? Te is véleményezed az ő írásaid? Kritikusan szemlélitek egymást vagy inkább támogatóan?

Igazából köszönőviszonyban vagyunk, sokszor nem beszéltünk még, megtisztel, hogy véleményez. A használható kritika egyértelműen támogat, és jól teszi, hogy olykor elmondja a véleményét.

Egyébként mennyire számítanak a visszajelzések? Vannak olyanok, akiknek különösen adsz a véleményére.

Nagyon fontosnak tartom a szakmai visszajelzéseket, ebből tudok tanulni, de fel kell ismerni, hogy kinek a véleményére szabad adni. Számomra a valódi kortársaim kritikái a legfontosabbak, akik csúsztatás nélkül mondják el a véleményüket, de olyanok is vannak, akik elfogultak, azt meg meg kell köszönni és kész, vagyis nem megköszönni, mert olyan, mintha egyetértenék. Azt szoktam mondani, hogy „örülök, ha így gondolod”, vagy valami hasonló. Azt akarom, hogy a hibáimat vegyék észre.

Az ötödik majom

És elromlik ez is kényelmesen. Ezzel még baj sincs,
ám legyen. Viszont volna mit megbocsátanod, azt hiszem.
Szinte mindenről, mégis van,
amiről egyszerűen csak nem beszélünk.
Ezen gondolkodom a hazaúton az autóban.
Hogy most talán hozzád tudnám igazítani, azt a belső frekvenciát,
hogy halld. Szemed elé tartani, hogy egészen jól,
végre láthasd.
Pedig mióta hagyom észrevenni magam…
De a gondokat csak megint körüljárnám, nem elég; mesélhetném,
amit okosabb emberektől hallok, hogy a három bölcs majom,
akár a mi játszmáink. És hogy állítólag volt egy negyedik is valaha,
ami csak ölbe tett kézzel, és végképp tétlenül ült.
Azt mondják így kerül el az összes gond. Mégsem élhető.
a befelé fordítható hüvelykujj még nem ad okot
a büszkeségre. Vagy az, hogy sosem bántottalak.
Azt állítod, jó vagyok. Persze őszintébb lenne,
ha meztelenül mondanád. Mindegy. Lehetnék én
az ötödik – így folytatnám -, aki legvégül nem
érez semmit, szégyent a másik négyért, magáért, a játszmáinkért,
hagyja a romlást. Megcsalnék négyet, az ötért.
És ugyan, húsz millió levágott hüvelykujj mellett,
mit számít ez a kettő? Csak abból tudom,
hogy nincs hazám, hogy másoknak van,
hogy lélegzem, hogy letüdőztem a hajszálad,
hogy majdnem minden puszta véletlen,
mert a zsebünkben folyton mást találunk, amit valójában kellene.
Fogunk beszélni ezekről is, addig nincs baj, addig huszonx év tükre előtt próbálom nem
észrevenni, amit azt hiszed eltakartál.
Hazáig végiggondolom, ha itt lennél, talán újra el tudnám hitetni veled,
sok ócska jó szándékom.
Még elhinném én is. És azt is, hogy az önmegbocsátások,
mint a hátrahagyott útkereszteződések, feloldanak valami alól.

A mostani fiatal költőnemzedék közül szerinted kire érdemes figyelni? Ki az, aki tényleg jó?

Van miből válogatni, vannak személyes kedvenceim, pl.: Áfra János, Biró Krisztián, Kemény Zsófi, Purosz Leo, Balaskó Ákos, Csider István Zoltán vagy épp a fent említett Dékány Dávid. Hirtelen ők jutnak eszembe, na és az idősebb korosztályról még nem is beszéltem…

Legutóbb így zártuk az interjút:: „Kötetről még gondolkodni is korai. Sok mindent építeni kell még addig. Ha jövőre összejön, amit szeretnék, egy fontos alapja lesz ennek. Erről csak ennyit.” Hogy állsz most, összejött, amit szeretnél? Számíthatunk kötetre?

Épülget-épülget, de nem érzem késznek magam rá. Mint mondtam, úgy érzem, hogy egy verssel sem vagyok igazán kész, na jó, talán van 3-4 ami módosításokkal kötetbe tehető, és ez nem álszerénység, egyszerűen nem akarom elkapkodni. Nagyon fontos a debütálás, ha az rosszul sikerül, akkor onnan már kaparhat az ember, nem akarom, hogy darabokra szedjenek. Úgy akarok kiadni egy kötetet, hogy tényleg azt mondjam, “ez készen van, és el lehet engedni.”  Ha lesz könyv, akkor azt sokszínűre szeretném, és hogy egy szelete legyen csak ez, amit most csinálok. Aztán majd meglátjuk. Remélem, hogy majd megéri várni rá.

Köszönjük Kristófnak a válaszokat és további sok sikert kívánunk!

 

Szerző:

*"a narancsnak nincs szíve" bárcsak narancs lehetnék*