Metróhuzat.
Arra gondolok, mekkora erő kellhet ahhoz,
Hogy kivágjanak egy ekkora aknát.
Akkora fúrópajzs, ami elé nem szívesen állna
Halandó ember.
Az anyaföld áldozata elég volt,
Hogy hatalmas távolságokat tudjunk megtenni,
Miközben tekintetünk az apja kezét lázasan fogó,
Dülledt szemű kisgyerekről
Egy nyugodtan alvó, kendős nénire siklik.
Nem tudni, hogy ő a végállomásnál száll le,
Vagy csak senki nem meri felébreszteni.
Mindegy.
A végállomás csak annyiban különbözik
Attól a megállótól, ahol lemásztam az aknába,
Hogy a padok barnák, nem kékek,
A tagek pedig régebb óta pihennek a falon.
A sín hűvös, még a cipőn át is érezni.
Fájóan párhuzamos, még a kanyarban is.
Amíg utas voltam,
És ez a két hengerelt acél vezetett, féltem.
Túl sima.
Túl gyorsan megyünk.
Most legalább szabad vagyok, de gyalog kell mennem.
Már ha eljutok valameddig.
A megálló mögöttem eltűnt, túl messze van a következő.
A sötétséghez már annyira hozzászoktam,
Hogy félek, ha elérem a következő peront,
Már senki sem lesz a régi. A sárga padokat
Egy ideig zöldnek fogom látni.
És mire rájövök, egy lélek sem marad.
Mindegy. Másnak legalábbis.
Hisz én akartam gyalog jönni, a nehezebbik úton.
Az állomás falára kiragasztott plakátot,
– Ami valami számomra elérhetetlen dolgot hirdet –
Azt legalább mások is látták. Ez a mi közös vonásunk.
Viszont nem kell törődniük olyan dolgokkal,
Mint az egyedüllét, vagy a küzdelem.
Egyáltalán, létezik még olyan?
Metróhuzat. Most mögülem.
Nem gondolkodtam sosem azon,
Mi is az a bizonyos utolsó mondat.
Nekem az, hogy “Ne nézz hátra!”
(kiemelt kép forrása: vanguard.blog.hu)
