Lehet, meg kell küzdenünk,
de a döntetlennél alább
nem adom.
S ha csalsz, nem lesz
besúgás, magam megyek
érted, s hagyom,
Hogy fejedbe szökjenek
Tetteid kínzó darazsai,
míg idegennek
Látszanak a tények.
Majd rájövünk, milyen
alattomos is
Az Élet, s hogy mennyivel
egyszerűbb is volna
feladni azt,
Mi ugyanazon téglából
épített nekünk lakást.
Szerelmet?
Miért egykor feladtuk
legnagyobb értékeink,
mi egymást?
Nem lesz ott semmi.
S mint roskadozó széken
a tavalyi nyár,
Én is elkísérnélek az érkező
őszre, míg falevél marad belőled,
s néhány gally, faág.
Idegen szívek lennének mieink.
Nem tudnám, mit gondol
a jelen keze,
Csak a múltból visszanyúló
éles karmok játszadoznának
fejem felett,
Mìgnem teljes ostobasággal
dobnám elèd öregsègemet,
tètován, nem bőszen,
Mert talán az ősz alatt
sajnáltalak, míg talpammal
èn nem törtelek össze.
Azután látnánk csak igazán,
mit is jelentett a tèl
mindkettőnknek.
A hideget, mi lelkünket
futja át, s a tudatot,
hogy most búcsúzni kell.
S mègis mindezek után,
minden áldás ès átok
uralma felett,
Ugyanaz maradt a tèl, az ősz,
a nyár, s majdhogynem a tavasz
neked, s nekem.
Lehet, meg kell szenvednünk.
De a döntetlennél alább
nem adom.
Az év végén mindketten
győzedelmeskedünk, vagy mást nem,
Együtt halunk.