„Nem. Ez nekem pont így jó”
Gyengeség ez a mondat, meg önmagunk ellen fordított kard.
Tudod, van az az érzés, mikor naphosszat csak ülsz otthon egy vagonnyi édesség társaságában és nagyon nem vagy kíváncsi senkire.
Mikor azt kívánod, bár te lennél az egyetlen ember a földön, de miközben ez megfogalmazódik benned, már tudod, hogy ezzel hazudsz meg hibázol.
Felbontott, betűről betűre ismert soha el nem fogadott meghívások.
Üres naptár az asztalunk sarkán, ami még az előző hónapot mutatja.
Villódzó chat ablakok, de részedről erőltetett beszélgetések.
Az „úgyis el fog tűnni.”
Az egykedvűség.
A magány.
Az utóbbi időben ez jellemez engem is. Hazudok. Talán mindig is ez jellemzett.
A csúsztatások, a halasztások.
Az „én úgysem kellek ide”.
Már azelőtt feladtam, mielőtt megszületett valami. Vagyis nem. Ez miatt a legtöbbször később sem született meg.
Falakat emelünk, rombolunk, emelünk és rombolunk egész életünkben.
Újra és újra kilépünk az úgynevezett komfort zónánkból.
Elvileg.
Gyakorlatilag sokszor ilyenkor is bennünk ragad valami, ami miatt nem élvezzük a végén ezt az egészet.
Félelem, meg gőg, idegenkedés meg önsajnálat.
…és érezzük, hogy valami kéne.
Forrás: pinterest.com
Valami szebb, meg jobb, olyan, mint amilyen mindenkinek van.
Áhítozni a fény után, meg megélni azt.
De mindezt hogyan, meg egyáltalán milyen áron?
Érdemes szakítani a „jól” kialakított, kényelmes világunkkal valamiért, amiről csak reméljük, hogy jó?
Hiszen már az egész világgal szakítottunk.
Talán az első igazság, amit valaha megtanultam, az az, hogy mindenért meg kell dolgozni.
És talán az első, amit sosem alkalmazok elégszer.
Mert mégis, mennyivel könnyebb már kibújni minden alól, meghúzódni valami biztonságos zugban, várni olyan csodákra, amiket mások meg is élnek.
Mennyivel könnyebb belemerülni az önsajnálatba, vagy elhitetni magunkkal azt, hogy minden pont így van rendjén.
Mennyivel könnyebb tüskéket növeszteni, közeledőket megszúrni, ahelyett, hogy a saját szívünket állítanánk pellengérre.
Mennyivel jobb…?
Nem.
Igenis fel kell kelni, port törölni, asztalt pakolni, hajat kontyba fésülni és aztán…megpróbálni.
Senki sem lehet boldog addig, amíg más emberek vagy események áldozatának érzi magát. Nagyon fontos megértenie, hogy az ember mindig maga dönt az életéről, bárhogyan alakul is. (…) A saját életének maga az igazgatója. Ön a parancsnok.
– Laurent Gounelle: A férfi, aki boldog akart lenni
