Nemrég olvashattátok a Szabó Leventéről írt ajánlómat, most pedig végre az interjúval is megörvendeztethetlek benneteket. Rengeteg hasznos és érdekes információt kaptam a beszélgetésünk közben, és bepillantást nyerhettem egy egészen más világba – a bátrakéba, akik nem félnek egyik pillanatról a másikra maguk mögött hagyni az addigi életüket, hogy az álmaik után induljanak.
Fotósként mit jelent számodra a fotózás, hogy kezdődött a rajongásod iránta?
Azért kezdtem el, mert az ismeretségi körömben különféle rendezvényeken nem volt, aki fotózzon, ezért felkértek, hogy legyek a segítségükre. 17-18 évesen kezdett el komolyabban érdekelni, hogy ténylegesen minél jobb fotókat készítsek. Lényegében én mindig eseményeket fotóztam, tehát nem feltétlenül az élvezet vezérelt. Évek múlva alakult át szerelemmé, és szerettem volna egyre jobban visszaadni az események hangulatát – legyen az egy koncert, vagy akár egy gyerekeknek rendezett játékos délután. A gimnáziumban felvetődött a kérdés, hogy merre tovább: nagyon vonzott a videózás; az operatőri, filmkészítői szakma. Ekkor határoztam el, hogy jobban utánanézek: vettem egy tükörreflexes gépet, ami ekkoriban egyre divatosabbá vált. Úgy gondoltam, a filmezésnek szintén alapja a fotózás, és fontosnak tartottam, hogy jól tudjam kezelni a gépemet. Nem vagyok jó rajzos vagy kiemelkedő művész, de bele kellett tanulnom a suli miatt… rengeteg minden kell ahhoz, hogy egy jó fotó létrejöhessen. Elkezdtem egy tanfolyamot, ahol láttam, hogy a többiek milyen szinten vannak, így én is egyre jobban igyekeztem – megtanultam, hogy mindig jobb emberekkel kell körbevennem magam a folyamatos fejlődéshez. Sosem voltam teljesen megelégedve magammal és a munkámmal; a mai napig ha elkészül egy fotósorozat, mindig azon gondolkodom, hogyan lehetne még jobb.
Szoktam mondani, hogy én az Élet iskolájába járok: folyamatosan keresem azokat a lehetőségeket, ahonnan ihletet meríthetek, és próbálom összekötni az utazással. Nagyon szeretek más kultúrákat is megismerni, és idegen emberekkel kapcsolatba kerülni. A fotózás mellett grafikával és webdesign-nal is elkezdtem foglalkozni – először autodidakta módon, majd iskolában.
Azóta is foglalkozol ezzel?
Voltak és vannak olyan projektek, ahol ezt hasznosítom, hiszen most is szabadúszóként dolgozom. Keresem a kihívásokat és megragadom a lehetőségeket az életben, így jött, hogy a fotós tanfolyamot is megszakítottam egy Angliai kiruccanás kedvéért: egyszer csak bekattant, hogy erre vágyom. 21 éves voltam akkor, foglaltam egy repülőjegyet, kerestem egy szállást, és egy-két hétig jártam a várost, hogy találjak munkát. Végül egy hotelben helyezkedtem el reggeliztetőként. Megismertem új embereket, gyakoroltam a nyelvet – nagyjából 3 hónapig dolgoztam, majd 2 hónapot utazgattam Anglián belül, plusz önkéntes voltam egy táborban is. Fél év után hazajöttem Magyarországra, és ezután komolyabban is elkezdtem grafikával foglalkozni egy magánegyetemi képzésen.
Az iskolákat általában a tanárok miatt választom: kik és mit tanítanak, illetve én ezt hogy tudom hasznosítani – számomra nem a papír a fontos. Ha azt érzem, hogy már nem érdekel, hajlamos vagyok abbahagyni, és más lehetőségeket keresni. Ide 2 évig jártam, aztán tanulmányaimat megszakítottam kisebb külföldi utazásokkal…
Ezek rövidebb időszakot öleltek fel?
Igen, olyan 2-3 hónapot. De ebben az időszakban keveset foglalkoztam a fotózással, leginkább csak ha valaki felkért. Hozzám leginkább az emberek, a divat fotózása áll közel. Ebben az időben elkezdtem fotós munkák után nézni, és a harmadik találat egy olyan lehetőség volt, ahol óceánjáróra kerestek fotósokat. Alaposabban utánanéztem, több ügynökséghez jelentkeztem, de volt, ahol visszautasítottak, hiszen nem volt sem papírom, sem megfelelő referenciaanyagom. Nem adtam fel: egy másik helyen behívtak egy interjúra, de ehhez Macedóniába kellett utaznom. Itt lefoglaltak egy hotelt, hiszen nagyjából 100-200 ember érkezett – csak a fotós pozícióra negyvenen, ebből két magyar. Az interjú 3 napig tartott, az első nap szelektáltak – leszűrték, ki alkalmas egyáltalán a pozícióra, hiszen a hajós lét egy életmód: minimum hét hónapot kell eltöltened itt, és minden egyes nap dolgoznod kell. A teljesítmény számít, nem a tehetség. Szerencsére nekem és az egyik társamnak sikerült, így ezután különféle teszteken, oktatásokon vettünk részt, oltásokat intéztünk… az egész procedúra majdnem fél évig tartott. Azt, hogy mikor hívnak be a hajóra, sosem lehet tudni. Kicsit játszanak is velünk, mert mindig az utolsó pillanatban szólnak, hogy néhány nap múlva menni kell… Ebben a majdnem egy évben nem vállalhattam komolyabb munkákat, hiszen mindig készenlétben kellett állnom. A barátok és a család már kicsit elvesztette a hitét, hogy én valaha ki fogok jutni.
Te nem?
Nem. Mindig arra gondoltam, hogy megfeleltem az interjún; rengeteg pénzt, időt és energiát beleöltem, és szeretném, ha ez meg is térülne… Végül egy középkategóriás hajóra hívtak be, ami 3000 utast szállított hetente. Az első útvonal 2 hónapos volt, ekkor Norvégiát és az Északi-tengert jártuk körbe, én Németországban csatlakoztam a hajóra. Ezután lejöttünk a Földközi-tengerre, Olaszországot, Franciaországot, Spanyoloroszágot, Portugáliat és Marokkót is érintve egészen az Atlanti-óceánig, majd 3 hónap után a Karib-tenger következett.
Maga a fotós munkakör nagyon nehéz: állandó nyomás alatt dolgozol, és mindig 100%-ot kell teljesítened. Nem mutathatod, ha rossz kedved van vagy fáradt vagy, állandóan mosolyognod kell. Lényegében nagyon büszkén gondolok arra, hogy végigcsináltam, főleg mivel félúton abba akartam hagyni.
És mi tartott vissza?
A Karib-tenger szerepelt a bakancslistámon. Ráadásul a hajón nincsenek költségeink, mindent fizetnek… még ha szenvedés is a munka, megéri. Ez olyan élettapasztalat volt, amely megerősített önbizalom, személyiség terén, és az emberekkel való kapcsolataimban, hiszen a világ minden tájáról érkeztek az utasok. Az egyik legfontosabb, amit tanultam, hogy érvényesíteni kell magad, hiszen a mai világban az a lényeg, hogy a minőség mellett el is tudd adni a terméked. Mióta hazajöttem, hatalmas lendület van bennem, szeretnék ismét tanulni, elmélyülni a fashion fotózásban, jobban megismerni a stúdiófotózás világát, esetleg saját vállalkozást indítani. Persze nem zárom ki az utazás lehetőségét sem. Általában olyan célt tűzök ki magam elé, amihez hosszú távon tudom tartani magam, így állandó fejlődésen megyek keresztül. Mindig van tovább, nem szabad megállni egy szinten.
Hajóra még visszamennél?
Jelenleg 3 hónapos szabadságon vagyok, és április 3-án kéne újra hajóra szállnom, de nem vállaltam el: most egy ideig szeretnék itthon maradni, itt is kiépíteni a kapcsolataimat. Családcentrikus vagyok, illetve itthon is sok projektben részt veszek, így nem szeretnék most hosszabb külföldi tartózkodást vállalni.
Nem volt nagyon nehéz itt hagyni a családod, barátaid ilyen hossz időre?
Tulajdonképpen nálam 21 évesen megtörtént ez a nagy elszakadás, amikor kimentem Angliába. Igaz, hogy eleinte mindig ott van a honvágy, de egy kis idő után megtanulod otthon érezni magad, ahol vagy, máshogy fogalmazva: magadban kialakítani az otthont.
A hajón való fotózás elég gépiesített munka volt. Mellette tudtál ezzel hobbi szinten is foglalkozni? Mennyi szabadidőd volt?
Mi az utasokkal foglalkozunk, őket fotózzuk. Amikor ők leszállnak a hajóról, mi is szabadidőt kapunk, ilyenkor általában kimegyünk az adott városba. De sokszor tartottak nekünk tréningeket: fénytechnikával, kompozícióval foglalkoztunk, illetve hogyan komponáljuk a képeket, hogyan állítsuk be az utasokat… tulajdonképpen ez is egy iskola volt számomra. Ezek mellett a kollégáktól is tanultam, hiszen nyolcan voltunk fotósok, különböző országokból, különféle stílussal. Egy nap többnyire 4-5 óra szabadidőnk volt, amikor le tudtunk menni a hajóról – amikor nem tengeren voltunk-, de nem sok erőnk, kedvünk volt, hogy fotózással töltsük ezt.
Az itt szerzett a tapasztalatokat a későbbiekben is tudtad hasznosítani?
Amellett, hogy sok negatívuma is van a hajós fotózásnak, ha nyitott vagy és bírod, akkor nagyon sokat tanulhatsz. A fejlődés garantált, ezt a tapasztalatot az iskolában nem tanítják meg. Az egész arról szól, hogy kilépj a komfortzónádból. Azt mondják, 6 hónap az az idő, amikor ha minden nap foglalkozol valamivel, az rutinná válik. Mi minden nap fotóztunk, hajtottuk magunkat, és láttuk az eredményét a kemény munkának – ezt a munkamorált a későbbiekben is szeretném alkalmazni. Nem azt mondom, hogy ki kell hajtsam magamból a szuszt, de a lényeg, hogy ne kényelmesedjek el. Ha mi osztjuk be az időnket, hajlamosak vagyunk arra, hogy ellustuljunk, és ez nagyon veszélyes.
Amikor félidőnél kis híján abbahagytad, mivel motiváltad magad, mi segített túllendülni ezen?
Sok mindent abbahagytam régebben, több munkahelyről kiléptem, iskolákat is halasztottam, mikor nyűgnek vagy nehéznek éreztem. Most szerettem volna végigcsinálni, ha nehéz is – magam miatt. Hogy tisztán be tudjam fejezni. A másik ok a társaság, hiszen kialakult egy olyan baráti kör, akik támogattak és lebeszéltek arról, hogy elmenjek. Nem utolsó sorban egész jó fizetésünk és nagyon kevés költségünk volt – talán az egyik leggyorsabb pénzszerzési lehetőség.
A baráti kör még most is megvan? Tartjátok a kapcsolatot?
Nehéz a kapcsolatot tartani, mivel mindenki szétszórva van a világban. Vannak, akik visszamentek a hajóra dolgozni, de a drága net és a sok munka miatt nincs idejük írni, vagy épp szabadságukat utazással töltik, ezért nagyon ritkán tudunk beszélni.
A fotózással most is igyekszel napi szinten foglalkozni?
Az utolsó hónapban többeket megkérdeztem, mi a tapasztalatuk: ha hazamennek, mit csinálnak elsőként. Érdekes válaszokat kaptam: sokan már a hajón elköltötték a pénzük felét, a másik felét otthon, tehát rövid időn belül visszamennek dolgozni, és nem nagyon csinálnak semmit a család és rokonlátogatáson kívül. Néhányan csak utazgatnak, de senki nem mondta, hogy hazamegy és folytatja a fotózást. A hajón legalább 6 hónapon keresztül napi 6 órán át a kezedben van a gép, ezért a szerződés után senkinek nincs kedve fotózni. Egy kicsit én is így voltam vele, de kisebb szünet után – ha nem is napi szinten-, de projekt alapon mindenképp szeretnék aktív lenni.
Ha hirtelen hívnak valahova, sosem hezitálsz?
Mindig mérlegelek, és kikérem mások véleményét. Nem csak szakmai, hanem az életem egyéb területein is vannak, akikben megbízom: az egyik ilyen a bátyám, akihez gyakran fordulok tanácsért. Ha többen mondják, hogy hülyeség, akkor átgondolom. De ha meglátnék benne egy kihagyhatatlan lehetőséget, biztos nem hezitálnék.
Tehát a fotózás a jövőben is fontos helyet kap…
Mindenképpen, hiszen ez egy szerelem részemről, az életem részéve vált.
Köszönöm Leventének a beszélgetést, ti pedig a későbbiekben is követhetitek őt az instagram oldalán, ahol újabb és újabb fotókkal örvendeztet meg minket. 🙂
