Meguntam félni

Meguntam félni

„felállok az ágyon a párnát falhoz vágom és azt ordítom
meguntam félni kockacukor
srácok ki kéri? ez kockacukor”
/Kiscsillag/

 

Belefáradtam a soha nem múló félelembe. Meguntam, hogy minden egyes leküzdött démont egy új követ. Szeretném tudni, milyen érzés nem félni. Nem félni semmitől sem. Nem félni valós és képzelt dolgoktól sem. Nem félni se a világ, se a saját teremtményeimtől.

Régóta már saját szörnyeim világában élek. Az első váratlanul érkezett. A lefolyóból.

Évekig azt hittem tényleg találkoztunk. Egészen kicsi voltam, álmodtam, nyilván. Akkor még legyőztem, ráengedtem a vizet. Papírzacskóból volt, így ezzel elzavartam. Hónapokig nem mertem kihúzni dugót. Meg voltam győződve, csak az a kis gumi darab tartja távol tőlem. Aztán lassan elfelejtettem, de akkor tanultam meg félni. Aztán jött a többi szörny, nekik már nem zacskó alakjuk volt, bár sok talán tényleg képzelt volt. Azt hiszem, máig nem tudom megkülönböztetni őket, melyik valódi és melyiket alkottam én, annyira egyformák. Mindegyik rettegésben tart, ugyanúgy.

Mindegyik halála egy újat szül. Kihalni képtelen faj. Félelmet keltenek, és a félelemből táplálkoznak. Egy bolygónyit jól lakatok. Jó kövérre híztak már mind. Nálam otthonra leltek. Elűzhetetlenek.

Vannak a kis sunyi fajták, akik csendben meglapulnak, majd mikor éppen jól érezném magam, a fülembe suttogják, „ne aggódj, el fog múlni”. Minden örömbe a veszteség lehetőségét vetítik. Vannak az egész nap szorító érzéssel kínzók, ők hetekig, akár hónapokig is kitartanak és megvárják még egyre inkább belelovalom magam, egyre inkább hinni kezdek bennük, akkor elégedettek. Aztán ott vannak a legrosszabb fajták, akik a semmiből bukkannak fel, a legváratlanabb helyzetekben érkeznek, és jöttüket pánikfélelem kíséri, hirtelen szívdobogás és rettegés, rettegés valamitől, amit megnevezni se tudok. Ők mikor elérik, amiért jöttek, hogy tényleg féljek, úgy távoznak, ahogy jöttek, váratlanul, de ott hagyják az újbóli érkezés lehetőségét, bármikor visszatérhetnek.

Olykor persze elképzelem, hogy nincsenek, de akkor ördögi kacajjal ugranak elém. Mindig eldöntik aznap ki a soros, ki fog az őrületbe kergetni. Igazán kitartóak. Jobb napokon csak egyesével érkeznek, máskor csapatostul törnek rám. Nem hagynak szabadulni. nem hagyják, hogy megfeledkezzek róluk. Ott vannak elalvás előtt, belopódznak az álmaimba, majd ébredéskor még őrültebb tombolásba kezdenek. Őrjöngve jönnek utánam egész nap. Megszámolni se tudnám, hányan vannak.

pixabay.com

Úgy szeretnék egy kis időt nélkülük. Egy kis ideig kiszabadulni a sötét világukból, és élvezni a fényt és a színeket. Szeretnék úgy nevetni, hogy nem követi sírás, szeretnék úgy boldog lenni, hogy nem azt várom, mikor múlik el. Szeretnék úgy élni, hogy egy szörny sincs mellettem, egy sem suttog a fülembe vagy ordít a  fejemben. Bárcsak egy napra békén hagynának. Csak, hogy elhiggyem, lehet nem félni. Vajon az milyen érzés?

Én meguntam félni. Tényleg meguntam. Valaki mondja meg, hogy kell nem félni? Hogyan kell bátornak lenni?



Kiemelt kép: pixabay.com

Szerző:

*"a narancsnak nincs szíve" bárcsak narancs lehetnék*