Melankólia

Melankólia

Ketten sétáltunk a kavargó szélben. Én és a magány. Erősen szorította a kezemet, és többszöri kérésre sem eresztett. Fátyolos köd szitált, haláltánca átrajzolta arcom görbületeit. Fejemben gondtenger vert égig érő hullámokat. Szerettem volna meglovagolni őket, de túl magasra csaptak. Nem nekem való a végtelen kékség, kinőttem már a következmény nélküli álmodozásból szőtt ruhákat. Ki bizony.
Átöleltem barna ballonkabátomat, fájtak a szavak. A felnőtté válás édes súlya.
Szeretném tudni a válaszokat. Mit rontottam el? Merre induljak tovább? Vagy inkább megtorpanjak és törökülésben szemléljem a lassan széthulló világomat? Ősz van. A madarak már úgy is elköltöztek egy szebb világba. Talán nekem is ezt kéne tennem. Elrepülni. Elfáradt szárnyakkal, boldog kiáltással földet érni a senki földjén. Megtalálni az elveszett álmokat. A cipőm párját, hogy könnyebben menjen a hazajutás. Egyik álmom megfogalmazása közben elvesztettem valami fontosat. A magamhoz való őszinteség könnyelmű létét.
A betonrengeteg halkan kongott a járdán menetelő üres lelkektől. Vajon mennyi keserűség férhet el egy emberben? A tegnap lehullott eső pocsolyákban összegyűlve várakozott egy beleszökő vidám kisgyerekre. De nem jött senki. A játékhoz ártatlanság kell.
Egy ócska padot találtak meg kétségbeesett szemeim. Mellette elhajított, elhasznált zsebkendő. Fintorra húztam a szám és feljajdultam. Értelek, suttogtam. Válasz nem volt, nem is kellett. Eldobtak minket, tudtuk mi azt. Szomorú voltam, igen, egészen elhagyatott.
Tehát így sétáltam, meg-meg botolva, ólom súlyokkal lábaimon, hűvös, őszi reggeleken, mikor halk, majd egyre erősödő talpak dobogása hallatszódott a távolban. Aztán egy hang, – kissé érces, de egészen gyermeki- megszólított. Ne haragudj, nem te vesztetted el a sálad? Hát ezért volt. Már mindent értek. Nem volt mi melegítsen, és a felismeréssel együtt a kéz szorítása is engedett. Immár egyedül sétáltam, de koránt sem magányosan.

tumbl.com

tumbl.com

Szerző:

Csendből vagyok és átbeszélgetett éjszakákból. Sok-sok szeretetből, és még több bizalomból. Néha azért önbizalomhiány és félelem barátaim is felbukkannak, de törekszem rá, hogy egy általam irányított diktatúrában éljünk. Nem mindig sikerül persze, de hát van nekem élénk fantáziám, fehér papírom, na meg tintával teli tollam. Ezért írok ide is. Magamról, rólunk, nektek, hozzátok. Néha talán sok banális okfejtést, de mindig csak azt, amit a szívem mondani szeretne. A világon keresztül próbálom megérteni önmagamat, de néha elkap egy gyorsan jövő orkán. Azért persze mindig újra megpróbálom, hiszen ez tesz igazán boldoggá.