Ketten sétáltunk a kavargó szélben. Én és a magány. Erősen szorította a kezemet, és többszöri kérésre sem eresztett. Fátyolos köd szitált, haláltánca átrajzolta arcom görbületeit. Fejemben gondtenger vert égig érő hullámokat. Szerettem volna meglovagolni őket, de túl magasra csaptak. Nem nekem való a végtelen kékség, kinőttem már a következmény nélküli álmodozásból szőtt ruhákat. Ki bizony.
Átöleltem barna ballonkabátomat, fájtak a szavak. A felnőtté válás édes súlya.
Szeretném tudni a válaszokat. Mit rontottam el? Merre induljak tovább? Vagy inkább megtorpanjak és törökülésben szemléljem a lassan széthulló világomat? Ősz van. A madarak már úgy is elköltöztek egy szebb világba. Talán nekem is ezt kéne tennem. Elrepülni. Elfáradt szárnyakkal, boldog kiáltással földet érni a senki földjén. Megtalálni az elveszett álmokat. A cipőm párját, hogy könnyebben menjen a hazajutás. Egyik álmom megfogalmazása közben elvesztettem valami fontosat. A magamhoz való őszinteség könnyelmű létét.
A betonrengeteg halkan kongott a járdán menetelő üres lelkektől. Vajon mennyi keserűség férhet el egy emberben? A tegnap lehullott eső pocsolyákban összegyűlve várakozott egy beleszökő vidám kisgyerekre. De nem jött senki. A játékhoz ártatlanság kell.
Egy ócska padot találtak meg kétségbeesett szemeim. Mellette elhajított, elhasznált zsebkendő. Fintorra húztam a szám és feljajdultam. Értelek, suttogtam. Válasz nem volt, nem is kellett. Eldobtak minket, tudtuk mi azt. Szomorú voltam, igen, egészen elhagyatott.
Tehát így sétáltam, meg-meg botolva, ólom súlyokkal lábaimon, hűvös, őszi reggeleken, mikor halk, majd egyre erősödő talpak dobogása hallatszódott a távolban. Aztán egy hang, – kissé érces, de egészen gyermeki- megszólított. Ne haragudj, nem te vesztetted el a sálad? Hát ezért volt. Már mindent értek. Nem volt mi melegítsen, és a felismeréssel együtt a kéz szorítása is engedett. Immár egyedül sétáltam, de koránt sem magányosan.