Melanóma

Melanóma

Szombat délután, hétkor a teraszomon. A nap már csak az akácfa legfelső ágait süti, és egy kósza napsugár a jobb szemembe villan. Arra gondolok, hogy írhatnék valamit. Róla, Rólad, a Világról, magamról, nem is számít.

Bekövesedtem a magányba, mint azok a fekete szabálytalan szélű melanómák Imola néni hátán, akit csütörtökön hallgattam meg. Nem szóltam neki, csak hallgattam a tüdeje bázisán szortyogó tüdőhangokat. Nem vagyok még orvos, hogyan is szólhatnék neki arról, amit még csak sejtek, de nem tudok biztosan. Halálra ijesszem-e? Tudja-e egyáltalán, hogy mi az a melanóma?

Nem szóltam, s megannyi dolog van még a világon, amiről nem szólunk senkinek. Az érzelmekről például, azokról, amelyekről nem is lehet szólni senki másnak, csupán annak, aki életre keltette őket bennem. De szólhatok-e neki egyáltalán? Hiszen szombat délután van. Milyen erős lehet a szél a felhők felett, hogy ilyen gyorsan viszi őket magával? Te biztosan tudnád a választ, de most nem tehetem fel a kérdést, hétfőre meg már biztosan elfelejtem.

Furcsamód boldog vagyok, így, szombat délután, egyedül a teraszomon. Szabó Magda mondta, hogy ahoz, hogy az ember élni tudjon elég az, hogy egyetlen egy valaki tudja rólunk az igazságot, és szerintem te tudod.

Ma odajött hozzám egy hetvenes bácsi, megsimogatta az arcom. Azt mondta meghalt a felesége, és ő azóta sütiket süt. Itt lakik mellettem valahol, azt mondta mindent tud, ami a környéken történik. Mélyen a szemembe nézett, és egy kis történetet mesélt el. Egyik este hazafele tartott, és a tömbházak között egy fiatal hölggyel ment szembe, aki észre sem vette őt, belebújt a telefonja képernyőjébe. Véletlenül nekiment, és a hölgy a telefonjában épp Milánnak pötyögött. „Hogy ezek a mai fiatalok mennyire nem tudják, hogy hogyan kell élni, elvesztődnek a virtuális világban.” Mosolygott. Egy másodpercnyire megfagyott bennem a vér, talán rólam is mindent tud ez az ismeretlen öregúr? Aztán megint megsimogatta az arcom, és elsietett, mert odarakta a szombat esti vacsorát, és szaladnia kell, mert ha nem odaég. Ma megértintett engem egy vidám, özvegy öregember, és nem csak az arcomon a ráncos kezeivel, de egy kicsit a lelkemhez is hozzáért.

Talán elvesztődtem a virtuális világban, a szavakban, az üzenetekben, de most, ahogyan a teraszom rácsai között kinézek – visszaköltözik belém a világ. Hirtelen elég lett az, hogy egy ember tudja rólam az igazságot, nem számít az, hogy nem velem – csak bennem van.

Egyre többet gondolkozok az időn. Edelmann azt állította az agykutatásai során, hogy nem jelentkezünk abszolút jelennel, és az agyunkban párhuzamos időfeldolgozás történik. Honnan tudjuk azt, hogy mi a múlt, honnan kezdődik és mikor ér véget a jelen? Mit jelent a most? Ha most gondolok rád, akkor a gondolat mennyire valódi? A rólad szóló emlékeimet boncolgatom, és élem újra. Tehát van a fejemben egy olyan most, ami rólad szól, és akkor veszem elő, amikor csak akarom.

A sejtjeim emlékeznek az ölelésre, talán beléjük kódolódott atomi szinten az illatod, és így most is érzem, mintha itt lennél.

 

 

Kiemelt kép: pexels.com

Szerző:

A nevem Gagyi Rita, Erdélyben élek és fiatal orvos vagyok. Az könyvek egyfajta menedéket jelentenek nekem a zűrös hétköznapok zajában. A tudomány a lételemem, de hűen állítom, hogy művészet nélkül az emberi lét értelmét veszti. Szenvedélyem a költészet, a festőművészet és minden, ami lélektől lélekig ér. A kreativitás a mozgatórugóm, és szerintem soha semmit nem lehet elrontani – egy félrecsúszott ecsetvonás, egy oda nem illő hang tesz minket egyedivé.