Mélyen ott…

Mélyen ott…

Ott vesztem el, amikor
te is csak mérted a
felmérhetetlen paraméterek
sivány tükrét, és én
csak mély ürességben
toltam ki magamból a
megszeppent arcot…

Ott vesztem el, amikor
a pulzus száma utoljára
adta ki erejét és
végül is csak egy szív
ment tönkre a lélek
fekélyében és csak úgy,
mint az, elvesztem.

Ott vesztem el, ahol
az a karcolt iskolapad
mérgében felborult, s
csak a székek üvöltése
hanyatlott a napfény
bágyadt kegyei közé…

Ott vesztem el, ahol
csak a bogarak csócsálnak
széppé ama csúf tájat,
hol a méreg éltető jellegével
a száraz faág
újra csiripelni kezd…

Ott és ott vesztem el, hol
még szerelmem
sziporkái gyilkolták
testem különböző
Értékeit…
Ott… ahol… vesztem el…
Vesztettem…
Nem én és nem is én.

Ki is egyáltalán az az én?
Hol tó tükre zümmögve
búgja fülembe a
szertefoszlott valóságot
az az én… ott az Én…
Nem is vesztem el még…

 

Írta: Vázmer Tímea

Kiemelt kép: pexels.com

Szerző:

Vendégszerkesztő
Ezt a cikket egy kedves vendégszerkesztőnk írta. Ha van egy jó írásod, vagy szeretnél hozzánk írni, egy vagy akár több cikket, jelentkezz nálunk emailben a lendulet.magazin@gmail.com-on.

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás