Ott vesztem el, amikor
te is csak mérted a
felmérhetetlen paraméterek
sivány tükrét, és én
csak mély ürességben
toltam ki magamból a
megszeppent arcot…
Ott vesztem el, amikor
a pulzus száma utoljára
adta ki erejét és
végül is csak egy szív
ment tönkre a lélek
fekélyében és csak úgy,
mint az, elvesztem.
Ott vesztem el, ahol
az a karcolt iskolapad
mérgében felborult, s
csak a székek üvöltése
hanyatlott a napfény
bágyadt kegyei közé…
Ott vesztem el, ahol
csak a bogarak csócsálnak
széppé ama csúf tájat,
hol a méreg éltető jellegével
a száraz faág
újra csiripelni kezd…
Ott és ott vesztem el, hol
még szerelmem
sziporkái gyilkolták
testem különböző
Értékeit…
Ott… ahol… vesztem el…
Vesztettem…
Nem én és nem is én.
Ki is egyáltalán az az én?
Hol tó tükre zümmögve
búgja fülembe a
szertefoszlott valóságot
az az én… ott az Én…
Nem is vesztem el még…
Írta: Vázmer Tímea Kiemelt kép: pexels.com
