Mélypont

Mélypont

Emberek vagyunk. Mint ilyen pedig néha eljön az a nap, mikor egy sötét időszakot kell megélnünk. Van, hogy napokig tart csak. Előfordulhat, hogy évekig. A lényeg azonban kivétel nélkül az, hogy túléljük.

A mélypontok ismérve, hogy gyakran mi magunk sem tudjuk, hogy épp belezuhantunk. Nem vesszük észre, mert alattomosan érkezik. Nem kopog, nem csenget, és nem figyelmeztet. Éppen ezért sokszor fel sem ismerjük, hogy talán bajok vannak. Saját lelkemből kiindulva, ez az állapot sajnos időnkként mindenképp előjön. Fázisokkal természetesen, melyek bármelyikében kiléphetünk belőle, mielőtt belépnénk a depresszió utcájába.Amikor szerencsés korszakunkat éljük, boldogok vagyunk. Talán nem egész nap. Vannak dühös, vagy szomorú pillanatok, de másnap reggelre ismét érezzük azt, hogy a világ a barátunk és nincs semmi okunk arra, hogy elvonuljunk egy kicsit. Amikor az ember boldog, szereti ezt másokkal is megosztani, épp ezért többet vagyunk emberek között és járunk el otthonról. Amikor pedig a magány elkezd suttogni a fülünkbe, elkezdünk kicsit visszavonulni. A kedvtelenség ismérveként elkezdődik az az időszak, mikor szívesebben unatkozunk otthon egyedül, minthogy moziba mennénk a barátainkkal. Ilyenkor jöhet a vészcsengő meg a mentőmellény, mert bizony elindultunk a lejtőn.

www.pinterest.com

Sokszor nem is tudjuk, mi okozza. Talán nem is történt semmi olyan dolog az életünkben, ami miatt letargiába estünk. A léleknek azonban nem kell mindig ok, hogy megbolonduljon kicsit. Ebből kiindulva én mindig egyfajta regenerálódásnak könyvelem el az időnként előtörő mélypontjaimat. A határaimat feszegetem, mert ilyenkor többnyire bújócskát játszom a világgal. Természetesen mindig én nyerek. Ezek a napok arról szólnak, hogy kiélem a hisztiket, ha kell sírok és bugobózok. A barátaim és a családom nem szokták érteni, mi van velem, egyszerűen csak megszokták, hogy néha ilyen vagyok. Elfogadják, mert nincs választásuk. Ahogy nekem sem. Ezeket az időszakokat törvényszerűen át kell élnem. Amilyen formában csak képes vagyok rá. Ki kell adnom magamból a felgyülemlett dühöt és idegbajt, mielőtt mások vezetném le. Az pedig senkinek sem lenne jó. A zene, a papír pedig mindig gyógyír ilyenkor. Az édes, erőt adó magány, amely egészséges keretek között sokszor nagy segítség arra, hogy valóban megtaláljuk és megismerjük önmagunkat. Az egyébként ép lélek ilyenkor visszatalál a kiindulási pontba, és akárcsak az első mélypontnál, most is új erőre kap. Vannak azonban azok az emberek, akik nem tudják átvészelni ezt a mélypontot. az első időszakot ugyanúgy kezelik, mintha csak rossz napjaik lennének, de ez a sötét időszak őket sajnos felemészti. Sokan nem tudnak kilépni a bűvköréből és csapdában maradnak. A saját elméjük csapdájában. Elzárkóznak, akárcsak én, azzal a különbséggel, hogy ők nem tudnak visszatérni. Hónapok múltán mindenki elpártol tőlük, aki eddig mellette állt. Amikor pedig a sok apró mélypont közepette felpillant, egyedül maradt. Nem olyan értelemben, ami olykor szükséges. Rossz értelemben. A magány igazi mivoltában értendően. Keserűen, üresen, fáradtan. Az érzelmek felesleges dolognak tűnnek és az ember idővel elfelejti, hogyan kell mosolyogni. Elfelejti, mik voltak azok a dolgok, amik örömöt jelentettek az életben, mert a sötét időszak sokkal hosszabbra nyúlt, mint remélte. Ekkor már igenis szükség van segítségre, ha magunkat képtelenek vagyunk kirángatni ebből az állapotból. Nem mindig vagyunk képesek egyedül boldogulni. Nem mindig bírjuk el a súlyt, amit cipelnünk kell. Egy ideig elvagyunk egyedül, sőt kell is. Az első lépés mindig az, hogy saját magunkból merítsünk erőt. Emlékezzünk arra, mennyivel szebbek voltunk boldogan. Apró mozzanatok, melyek kihúzhatnak minket a csávából. Ne engedjük azt, hogy a mélypont túléljen és felemésszen minket. Vegyük észre, amikor már a depresszió határmezsgyéjén táncolunk.

Talán ez a depresszió? Nem tudom. Azt azonban tudom, hogy elkerülhető. Ismernünk kell a határt az időszakos és állandó boldogtalanság között. Át kell vészelni. Hiszen, ha belegondolunk mennyi minden történt már a világban, amit az emberek képesek voltak túlélni? Mért pont én, vagy te lennél az, aki képtelen rá? Miért ne lehetnénk erősebbek saját magunknál?

Kiemelt kép: www.pinterest.com

Szerző:

Mindig is szerettem írni, de jó pár évig nem foglalkoztam ezzel a hobbival, mivel nem gondoltam úgy, hogy bárkit is érdekelnének a gondolataim. Aztán jött a Lendület Magazin. Először csak egy novellámat jelentették meg, aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy szerkesztő lettem és egy zseniális csapat tagja vagyok, akiknek köszönhetően egy régi szenvedély újra lángra kapott. Azóta is igyekszem olyan dolgokról írni, amik mindennaposak és hasznosak, de egyik legfőbb motivációm, hogy olykor kiöntsem a lelkem.