Egy napsütéstől elnyúló délutánon láttam meg az arcát, a fák rá vetülő árnyékai között. Éppen a hátsó kertben metszette, fűrészelte az elszáradt ágakat a magasban. Ahogy leeresztette őket a létráról állva, izmos alakja megnyúlt, akárcsak egy táncosé, aki a következő pillanatban felugrik a magasba. Tökéletes összmunkája volt ez a testnek, a szűk fokokon megtartva az egyensúlyt. A homlokán összegyűlt izzadtságcseppek csak úgy ragyogtak a fényben, amely a szobám ablakáig elért. Valamiért megbabonázva figyeltem ezt a jelentet, ahogy töri és fűrészeli az ágakat. A hasadó hangok vájtak bele magukat a falu csendjébe, szinte kiállatásnak tűnt, ahogy visszaverődtek a ház faláról. A föld felett sejtelmes fűrészporfelhő állt meg, amely a leszakított ágak körül gomolygott. Már egész kupac volt a lába körül és tudtam, azt jelenti, hamarosan hazamegy. De este talán még láthatom. A nyár a végére jár, Szent Mihály napján hatalmas tűzrakás lesz. Ezen a máglyán égnek majd el ezek a levágott ágak, mint az élet utolsó hírnökei az éjszakában. Talán ott majd, ahogy a tekintetünk összetalálkozik a sápadt fényben, vetek rá egy biztató pillantást. Azt mondják a szerelemhez ennyi is elég.
***
Ahogy a kezünk találkozott elfeledtem miért is jöttem ki a szobából. Te megköszönted a vizet, amit kihoztam neked. Az ádámcsutkád fel-le mozgott, ahogy hatalmasat kortyoltál a jéghideg folyadékból. Megköszönte, és mosolyogva felém nyújtotta a poharat. Én hebegtem valamit. Nem bírtam másra nézni, csak a szemébe. A lemenő napsugár fényében láttam, hogy mélyzöld, ami a nagy olajfestmények égbenyúló mezőit idézi. Az arcomhoz nyomtam a poharat, mintha csak így érinthetném. Ez az önkéntelen mozdulat feltűnt neki is, kérdőn nézett rám. Csak annyit mondtam, hogy nagyon meleg van, majd sarkon fordultam. Az ajtóból még visszanéztem. Még akkor is láttam, hogy mosolygott.
***
Az este nehéz volt, ahogy a nyár forrón fülledt keze pihent a csillagok alatt. A tűz körül táncoló, sütögető, italozó alakok rajzolódtak ki. Én a szüleimmel kezdtem az estét, de már elvesztek a falu kisereglett forgatagában. Így hát ott maradtam az asztaloknál, ahol az egyik kisebb tűzrakás pattogó ágait piszkáltam. Néztem, hogy izzik fel újra és újra a sápadt hamuban a narancsszínű láng, ahogy a friss fával találkozik. A sötétben egyszer csak egy kéz ért a vállamhoz. A barátnőm volt, hogy megkérdezze, nem jövök-e a többiekhez. A fejemmel nemet intettem, de közben mosolyogtam, nehogy megbántsam.
***
A távolban még hallatszottak az énekek hangjai, ahogy a folyó felé vettem az irányt. Ahogy kiértem a fák közé, megcsapott az hűvös esti szél. A part közelében kacsák fürdőztek. Levettem a cipőmet és a folyóba léptem, a hideg víz és a homok érintése kihozott a bor mámoros szorításából egy időre. Ahogy néztem a vízen a csillogó hullámokat, hangokat hallottam. Kissé távolabb, két magas alakot láttam meg. Először el akartam indulni, de aztán az egyik felém intett. Visszaintettem, pedig csak a sziluettjüket láttam. Kiléptem a partra, és észrevettem, hogy Ő az, és a legjobb barátja. Nem ismertem jól, de még igazán Őt sem. A barátja még egyszer intett nekem, aztán oldalba vágta Őt, majd visszaindult a tüzek irányába. Mikor odaért hozzám a kezében egy pohár volt, felém nyújtotta, és azt mondta, még mindig olyan meleg van. Mosolyogtam, és megköszöntem. Bor volt benne, erősebb, mint számítottam, pár korty után a fejemben éreztem. Ő nem bírta elvenni a tekintetét rólam. Azt mondta már akarta mondani, hogy csodásak a szemeim. A szívem dobbanásait szinte visszhangozva hallottam a túlpartról. Szórakozottan elnevettem magam és egy lépést tettem hátra. Megbotlottam, ő pedig elkapta a kezem. Közelebb húzott. Egy pillanatra megállt az idő. Azt mondta most bátornak kell lennie. Az ajkunk összeért. Nem tiltakoztam. Már rég nem tudtam volna. Minden forró volt. Együtt borultunk a folyóba…
Kiemelt kép: Pinterest.com
