Egy lány ül a padon piros könyvel a kezében. Háborúról olvas, könnyekről. Közben a fuvallat lágyan az arcába sodorja barna hajának tincseit. Kétségbeesetten szívja be a fáradt szavakat, reménykedik, hogy nem úgy alakul majd az élete, mint a történetben szereplőké. Teljesen belefeledkezik az olvasásba, élvezi a művet. Messze jár, nagyon távol.
Halk kopogás ébreszti fel elmélyült belső monológjából. Két aprócska cipő, tulajdonosuk egy mini ember. Pindúr kezecskéjét egy nálánál sokkal nagyobbéban pihenteti. Az óriás és a törpe.Hősünk tizenöt hónapos, furán szögletes arcocskáját kék sapka borítja. Kinyújtóznak alóla a szőke angyalfürtök, kacagva táncolnak a szélben. Mégis van ebben a bájos pofiban valami komolyság, valami egészen különös és megfoghatatlan. Ez az, ami miatt a lány is úgy érzi, ideje felfüggeszteni előző tevékenységét, mert egy apró csodának készül szem és fültanúja lenni az elkövetkezendőkben.Az óriás egy hölgy. Hatvanas, teltkarcsú átlagember. Hirtelen rákiált a kisfiúra, akiről időközben kiderül, hogy Ádám a keresztneve.
– Mozdulj már meg, te memele!- nem durván, és nem rosszindulatúan, csupán türelmetlenül. A kicsi nagyanyjára néz. Nem érti a hirtelen kitörését. Hosszú szempillái függönyként telepednek tengerkék szemeire, majd fellibbennek, és az eget kémlelik. Az orcájára megnyugvás ül ki, béke.
A lány a padon éppen Ádámot kémleli, és nem győz csodálkozni. Olybá tűnik neki, ez a csöppség a maga alig másfél évnyi bölcsességével képes érezni a világot. Nem csak rácsodálkozik, megbámulja, de érzékeli minden rezdülését. Érti és csodálja. Érti, mint egy aggkorú, és csodálja, akár egy börtönből szabadult rab. Ez a gyermek, már most egyéniség.
Az idős hölgy többször rászól, azt szeretné, ha ficánkolna és ugrabugrálna. Ezeket a szavakat ő maga mondja, egy terhes asszonynak, aki megáll vele beszélgetni.
Ádám felfedezőútra indul, egy fűcsomó a Mount Everest-je. Csöppnyi lábai lassan elemelkednek a földtől, a célpont felé közelednek. De még mielőtt Heurékát kiálthatna, akadály gördül vágyai elé, egy pár centis betonfal átlépése árán juthat csak hozzá a vágyálmait megtestesítő kavicshoz. Kétségbeesetten néz az óriásra, de az válasz gyanánt csak ismét az idétlen névvel illeti, és újra nyomatékosítja mennyire tehetetlen unokája van.
Pedig ha tudná, ha észrevenné, amit a lány. Persze ő sem kételkedik benne, hogy ezt a kisfiút szeretik, de mire megy vele, ha nem értik meg? Csak mert túl más. Álmodozó, elmélázó, ahelyett, hogy játékos és pajkos lenne. Veréb a pávák között, de milyen veréb! Független és szabad, aki messzebbre repül mindannyijuknál, miközben a többiek rosszallóan csóválják a fejüket:
– Ez a kis Memele, mindig a saját feje után ment! – és csendesen folytatják tovább fásult életüket.
tumblr.com
