Menedék

Menedék

A templom szenteltvíztartója kiszáradt. Elfogytak a hitek, a szemek kiszáradtak, a kezek pedig szétcsúsznak a szorításból. Halkan osonok végig az életemen, sosem voltam az a zajos típus. Nem tudok kiabálni vagy ordítani. Nem akartam én senkit bántani és mégis tűpárnává váltam. Mindig a sorstól várom a válaszokat; hogy miért találkoztunk emberekkel, miért mondjuk azokat a szavakat, amiket ijedten suttogunk két mentőautó szirénája között, miért futunk el, amikor maradnunk kéne? Miért nem borítjuk rá az asztalt a magányra, hogy nagy csörömpölések közepette  törjön össze a kristály pohárkészlet, és véres legyen a damaszt asztalterítő, amit olyan embertől kaptunk, akit még csak nem is kedveltünk? Mint a pára az ablakon, úgy ülünk a jelenben.  Rajzok vagyunk, átlőtt szívek és provokáló feliratok. Egy megtűrt kutya a küszöbön. Néha a sors nem felel, csak eloson az ablak alatt egy kései órán és füledbe dúdol valami furcsa dallamot, hogy hallgasd, mert dobog még, lüktet még odabent valami kicsinyke masina.

Utaztál már egyedül egy túlzsúfolt buszon? Látta a szemed már a lenyugvó Napot, amikor az utolsó csókjait hinti szét a dombokon? Hittél már egy hazugnak? Nevettél már egy temetésen? Bontottál már ki ajándékot idő előtt? Szerettél már bele olyasvalakibe, aki nem érdemelte meg? Be tudtad csukni a szemed, mikor ki kellett volna nyitnod? Fésültél már ki gubancokat mások hajából? Szívtál már el úgy cigarettát, hogy közben nem gondoltál semmire? Számoltál már fákat egy magányos séta közben? Örültél már annak, hogy élsz?

Néha elképzelem, hogy ordítasz, de én nem hallom. Vagy miközben alszom megfulladok, és még csak észre sem veszem. Lehet úgy élni, hogy közben bekötik a szemedet? Fáradhatatlan vágtában az idővel.

Azt hiszem én már semmiben sem hiszek, talán csak ebben a madártollban itt az utca hideg aszfaltján. Jobban meggondolva, ez is csak áruló, mint az összes többi. Valahol egy madárka biztosan siratja, hiszen egykoron hozzá tartozott.

tumblr.com

tumblr.com

Szerző:

Bóbics Veronika
Csendből vagyok és átbeszélgetett éjszakákból. Sok-sok szeretetből, és még több bizalomból. Néha azért önbizalomhiány és félelem barátaim is felbukkannak, de törekszem rá, hogy egy általam irányított diktatúrában éljünk. Nem mindig sikerül persze, de hát van nekem élénk fantáziám, fehér papírom, na meg tintával teli tollam. Ezért írok ide is. Magamról, rólunk, nektek, hozzátok. Néha talán sok banális okfejtést, de mindig csak azt, amit a szívem mondani szeretne. A világon keresztül próbálom megérteni önmagamat, de néha elkap egy gyorsan jövő orkán. Azért persze mindig újra megpróbálom, hiszen ez tesz igazán boldoggá.

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás