menedék

menedék

Szeretem reggelente azt a pár pillanatnyi kétes állapotot, amikor még benne vagyok az álomban, de már érzékelem a valóságot. Retinámat csiklandozza a mai nap első, fáradt napsugara, a kezem libabőrös a friss, üde levegőtől, mely az erkélyajtó rései között kúszik egészen a takaróm alá. Olyankor még választhatok: kinyitom a szememet, és hagyom, hogy rám zuhanjon az életem vagy jobbra fordulok, és bekucorodok szorosan a fal mellé, ahol mindig biztonságban érzem magam. Ha őszinte akarok lenni, akkor sokszor a második opciót választom. Gyakorta késleltetem a felkelés fázisát csak, hogy legyen még egy perc a tegnap nélkül, legyen még egy perc a ma nélkül, legyen még egy perc a holnap nélkül.

Mindannyian menekültek vagyunk. Menekülünk az álmaink közé, a regények világába, a nagymamánk régi, falusi házának legeldugottabb, rozsdás kilincsű zugába. Menekülnénk mi egy másik ember életébe is, hogy egy nap az ő szemével láthassuk a világot, hogy az ő gondjait cipelhessük a vállunkon, hátha az övé könnyebb. Csak elfelejtjük azt az örökérvényű közhelyt, hogy mindig mindenkinek a saját puttonyát a legnehezebb cipelni.

Hányszor próbáltam már kiöklendezni a szívemet a járdaszegélyen állva. Hányszor játszottam már el azzal a gondolattal, hogy kutyák elé vetem a véres szívcafatomat, had lakjanak egyszer jól. Én meg majd bemegyek a sarki közértbe, és kérek egy új szívet. Egy olyat, ami nincs millió helyen megstoppolva, nem bugyog ki a fájdalom az elhalt szövetek között, és nem ilyen rohadt nehéz, mint az enyém. Milyen könnyű lenne. Nem kéne ápolgatnunk, javítgatnunk a szívünket, hanem, ha már túl sok benne az érzelem, csak lecseréljük.

Ehelyett naponta órákat töltünk azzal, hogy bekötözzük a sebeket, megmentjük, ami még menthető, foltozgatunk, elveszünk a még élő szövetek közül, hogy felélesszük a halottakat. Rakosgatjuk a múltból hozott fájdalmakat egyik zugból a másikba, nevekkel címkézzük fel a csalódásinkat, hogy meg tudjuk különböztetni, honnan való.
Meddig bírja még a szívünk, és meddig bírjuk mi magunk? Mikor jön el az a pont, amikor már nincs erőnk azzal törődni, hogy mikor kapunk egy újabb kést szívtájékon, és vajon túléljük-e?

A valóság riasztó és erőszakos. Hiába burkoljuk be magunkat a képzelt világunkkal, ahol biztonságban érezzük magunkat, ahol mindent úgy alakítunk ki, hogy menedéket nyújtson, hogy elrejtsen minket a veszélyek elől. A valóság mindig ott fog minket várni, és magával ragad, amint kilépünk a Világunk ajtaján. Sosem fogjuk megúszni sérülés nélkül, mindig több sebbel fogunk visszatérni a mentsvárunkba, hogy újabb csodákkal vértezzük fel magunkat az élettel vívott harcra.

Ingázunk a valóság és a saját Csodaországunk között. Ezt teszem én is hosszú évek óta. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy nőjek fel, és ne meneküljek gerjesztett világokba, hanem béküljek ki a valósággal.
Én meg azt mondtam: inkább sérüljek minden egyes alkalommal, amikor a valóság az ajtónál belém mar, mint hogy minden egyes pillanatot itt töltsek ebben a rideg, beteg, valóságos világban, mely minden egyes alkalommal kizsigerel és elveszi a kincseimet a zsebeimből, hogy teletömje fájdalommal, csalódással, keserűséggel és félelemmel.

1392579_4862453457553_1903249260_n

Szerző:

Széni (Póczek Klaudia)
Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK" felirattal.

Szólj hozzánk!