Menetiránynak háttal

Menetiránynak háttal

Egyre többet töprengek azon, hogyan is felejtselek el téged,
de felejtés helyett, azon kapom magam, hogy emlékekbe temetkezem.
Ki is voltam én neked?
A legjobb barátod, támaszod, az egyetlen biztos pontod – legalábbis mindig ezt mondod.
És persze a Facebookon küldött bocsánatkérés, elfelejtett születésnap,
a társ, akiről igazából senki sem tudhat.
Szégyenfolt, örök rejtély, nyílt titok. De mégis szerelem volt.
Ennyi voltam én, a szeretettel így ment az adok-kapok.
Most már úgy nézek rád, mint amikor a busszal, menetiránynak háttal utazok.
Azt nézem, amit magam mögött hagyok, nem pedig azt, ami felé tartok.
Mikor éreztem, hogy a történetnek vége,
a szívemet ott hagytam egy kocsma pultján,
valahol 2 tequila és egy szívdobbanás között.
Akkor döntöttem úgy, hogy nincs rá szükségem.
De lehet, hogy elviszem neked, és a lábtörlőn hagyom,
hogy érezzem mikor ki- és belépéskor a közepébe taposol.
Legalább ennyi maradjon meg, ha már minden mást magam mögött hagyok.
Nincs többé szükségem a szívemre.
Nem akarok már szeretni senkit sem.
A busz csak megy, én meg menetiránynak háttal utazom.
Nézem azt, amit épp magam mögött hagyok.
A velem szemben ülő néni nem érti, hogy miért gördül le egy könnycsepp az arcomon,
hiszen a busz, csak balra kanyarodott.
A maga útját járja, menetrend szerint kell haladnia.

Kiemelt kép: www.soulpost.ru

Szerző:

"Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: "boldog". Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet." /John Lennon/