Ments meg egy virágot, mentsd meg magadat

Ments meg egy virágot, mentsd meg magadat

Az ablakban virágok sorakoznak, kint pedig a tél jeges karmaival tartja fogságban a világot. S míg a természetben minden csendben vár, bent az apró szobában egyre több bimbó nyílik ki azt sulykolva az emberbe, hogy az élet mégis szép. Olyan mintha a lelkem is kivirágozna velük együtt.

Számomra természetessé váltak a hullámvölgyek az életemben, sokáig azt hittem ez mindenkivel így van, hogy néha élni sincs kedve az embernek. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem természetes állapot, a legtöbb embernek ilyen gondolatok még eszükbe sem jutnak. Ezzel nem azt mondom, hogy örök önsajnálatba és búba burkolózva élem az életem a sötét kis szobámban, de lássuk be… ez a téli seszínű idő mindenkit képes még jobban lehangolni… aki meg érzékenyebb is, azt meg napokra vagy hónapokra képes száműzni a behúzott függönyök mögé. Sokszor hallottam már azt, hogy ha nem érzed jól magad, tégy úgy mintha mégis, s bevonzod a jót az életedbe ezzel. Ebben viszont nem igazán hiszek. Szerintem törékeny ábrándokra nem lehet igazi boldogságot építeni, s ha csak elnyomja magában a dolgokat az ember, hamis boldogság és élet lesz a jussa. Mindenkinek meg kell küzdenie a démonjaival, meg kell élnünk a fájdalmat és a szomorúságot ahhoz, hogy tiszta szívvel tudjunk a jövőre nézni, hogy erős, önmagunk által épített pillérekre építsük az életünket a továbbiakban. Nem mondom, hogy egyszerű, de talán nem lehetetlen.

De hogy jönnek ide a virágok? És azok a virágok, hogy fognak megmenteni? Jogosan kérdezheted. Elmesélem hát az én történetem röviden, hátha valaki másnak is kedve támadna befogadni egy-egy gyámoltalan palántát.

Mindig is szomorúan mentem el a kisebb-nagyobb boltokban a kókadozó virágok mellett, amiket potom pénzért dobáltak már az ember után, csak ne náluk leheljék ki a lelküket az éppen hervadó növények. Egyesek már barnultak, míg másoknak még nem is volt vagy már nem volt viráguk, vagy éppen csak élettelenül csüngtek le a szárakon. Aztán egyszer megálltam előttük, végignéztem rajtuk, és megkérdeztem tőlük, ki szeretne velem hazajönni. Kikaptam egyet a tömegből, majd itthon az ablakba költözött körülbelül fél liter víz társaságában, amitől kicsit magához tért. Két nap alatt virágba borult és boldogan szívta magába a napfényt az ágyam melletti párkányon. Ezt a virágot több másik is követte, és követi. Minden alkalommal vidáman pakolom tele velük a kosaramat akárhányszor meglátom őket. Egyszerűen muszáj segítenem rajtuk, s hálából ők is segítenek rajtam.

A kopott ablakkeret látványát felváltotta a virágoké, s hiába tombol még kint a tél, a szobámban már tavasz van, ami lassan a szívembe is beköltözik. Mikor az egyre sokasodó virágokra nézek, eszembe jut ez az évszak. Az az idő, mikor, ha az ember beleszagol a levegőbe, egyből érzi a reményt. A langyos szellők, és a virágok mézillata. Eszembe jutnak a záporok, amik elől hiába menekül az ember, s inkább nevetve tárja ki karjait az aláhulló vízcseppeknek. Az egyre hosszabb nappalok és a közös séták Vele. A naplementék a Tisza mellett, s a frissen nyíló virágok illata, ahogy az este közeledtével lehűlő levegővel vegyülve simít bele hajamba. Eszembe jutnak a lopott csókok, egy fiú meleg keze, ahogy enyémbe simul, az estébe nyúló beszélgetések a szabad ég alatt, s fürkésző tekintete, ahogy a csillagképekre mutatok…

Eszembe jut, hogy élni jó és az élet szép. S ha el is felejtem időnként ezeket, az ablakomban sorakozó virágok újra és újra eszembe juttatják. Szép lassan építem így újjá az életem pilléreit, egy eddiginél erősebbre, egy boldogabbra. Ugye nem nagy ár hazavinni és megitatni néhány növényt, ha azok hálából megajándékoznak reménnyel?

http://weheartit.com/

http://weheartit.com/

Szerző:

Szellőrózsák a viharban. Névtelen kifestőkönyv. Virágokkal teli hómező. Szürke álom. Szótlan dallamok. Néma sikolyok. Káprázat fehér ruhában. Porrá őrölt pipacsszirmok. Hiányos kirakó. Csillogás a víztükrön. Erőtlen szárnysuhogás. Reszkető árnyék. Mézédes galagonya. Keserű szirup szívedben.