A dolgok csak úgy megtörténnek, látszólagos előzmények nélkül. Az emberek egyik pillanatról a másikra, eladják magukat. Eladják a lelküket. Ha utólag kérdezzük őket, talán nem is értik. Nem tudom ki lehettem akkor, felelik. A félrelépések mögött mindig húzódik valami. Nincs olyan, hogy a pillanat hevében. Az ember igenis készül rá. Akár éveken keresztül. Csendben elfojt. Csendre inti a démonjait, és hosszú időn át sikert arat. Azt gondolja, hogy végre legyőzte önmagát, és ez büszkévé teszi. Majd ebben a pillanatnyi mámorban, tudtán kívül hatalmas utat tesz meg a lejtőn.
Nagyon sok feladat van itt. Ugye elmondják, hogy mindenért legyünk hálásak, mert a hála mindennek a mozgató eleme. Legyünk pozitívak, minden egyes pillanatban. Aztán próbáljunk meg minden helyzetben önmagunk maradni. Ne kapaszkodjunk felesleges dolgokba. Ne másoljuk más életét se. Na meg a többi szétrágott frázis. Közben pedig próbáljunk mosolyogva túlélni. Túlélni a kísértéseket. Felállni egy-egy pofon után, amit az élet küldött felénk. Mert tanítani akar. Szóval ezt így mindet, minden egyes napon. Az igazság az, hogy már én sem nagyon tudom sokszor követni, hogy hogyan is kellene úgy viselkednem, ahogy elvárják tőlem. Ha folyton a négy fal között maradok, akkor nem lettem több semmivel.
Aztán tényleg, két pofon között menetrend szerűen megérkezik egy kísértés. Amiről tipikusan már az első ránézésnél tudja az ember, hogy ez az a mesebeli mérgezett alma. Ami igazából minek. Minden kísértésnél legbelül tudja az ember. Hogy felesleges, de azt is, hogy el fogja fogadni, és tudja, hogy ez holnapra mennyire fog fájni.
Eddig mindig úgy alakult az életem, hogy ezek többnyire akkor találtak meg, mikor már nem is annyira számított bűnnek. Vagy néha úgy írtam fel a listámra, hogy 1:1… vagy sok:1 az ő számlájára. Soha nem ártottam igazán senkinek. Vagyis éveken át ezzel hitegettem magam. Mikortól számít valami bűnnek? Csak az számít, hogy tudjunk tükörbe nézni másnap? Vagy elég, ha egy hét múlva próbálkozunk vele? Vagy mindent nemes egyszerűséggel majd az alkoholra fogunk?
Szégyen, vagy sem, mindig olyan pasik találtak meg, akiknek volt párjuk. Akik emiatt nyilván tiltottak lettek. De aztán mindig előadták, hogy én mennyire különleges vagyok, sokkal különlegesebb, mint az aktuális barátnőjük, és hogy mennyire boldogok tudnának lenni egy olyan lány mellett, mint én… blablabla… Valójában soha nem hittem nekik. És tudom azt, hogy van bennem valami különleges, ami csak arra az éjszakára varázsolja el őket. Most nem az egy éjszaka “ez is megvolt” varázsára célzok… hanem arra, hogy a különlegességem hosszú távon fárasztó, még magamnak is, nemhogy más számára. Éppen az lesz bennem egy idő után elviselhetetlen, amit megláttak egy pohár bor fölött, az asztal túlsó felén, a cigifüstben, a szememet bámulva.
És ahogy mondtam, mikor meglátjuk a mérgezett almát, már tudjuk, hogy kinyújtjuk érte a kezünket, tudjuk, hogy pontosan három napig nem nézünk tükörbe, és azt mondogatjuk, ha senki nem tudja, akkor senkinek nem fáj. Meg azt, hogy de ennyi boldogság még nekünk is jár. Sőt elhisszük, hogy ez egy rothadó boldogság, ne irigyelje tőlünk senki. Csak ennyink van.
Hosszú éveknek kellett eltelnie, hogy azt tudjam mondani, hogy köszönöm, nem. Ráadásul, hogy a történetek még bonyolultabbak legyenek, az embernek, ha nemet mondanak, még inkább vérszemet kap. Még jobban kívánja, azt a valamit, amiről fogalma sincs, hogy miért is akarja megszerezni.
A legrosszabb, hogy hozzászoktunk ehhez. Megszoktuk, hogy lájkoljuk, ha valakinek friss kapcsolata van. Aztán egy hónapon belül ismét, csak már mással. Megszoktuk, hogy a kapcsolatok lazák. Hogy a lányok szemrebbenés nélkül próbálják visszacsábítani a pasijukat sms-ben. Megszoktuk, hogy ha elcsattan egy csók, és tudjuk, hogy az illetőnek van valakije, az még belefér. Az csak egy csók. Mi szoktattuk magunkat hozzá, hogy a világ ilyen kaotikus legyen. Hogy a hűség ne jelentsen semmit. Hogy nem számít már sokszor az sem, hogy egy kanapén szexelsz egy buli közepén. Másnap úgysem szól meg téged ezért senki. Ezen változtatni pedig csak mi tudunk. Kérdés, hogy van még olyan, aki akar is?
