Mert a STOP tábláknál meg kell állni

Mert a STOP tábláknál meg kell állni

Mert néha meg kell állni.
Futottam. Megállás nélkül. Napi húsz órában. „A”-ból „B”-be, fentről le, balról jobbra és mindezt fordítva. Azt hittem, hogy végtelen az erőm. Hogy mindig kitartok, hogy soha nem fáradok el, hogy a cipőm által számlált kilométerektől csak több leszek. Hogy folyamatosan csak fejlődhetek.

Ám eljött a pillanat, amikor már nem találtam önmagam. Amikor csak azt éreztem, hogy egy üres test vagyok, aki már nem nevet őszintén, nem érez semmit, csak azt, hogy kimerült. Nem szerettem senkit és mindenkit kizártam az életemből. Saját magam ellen fordultam. Egy üres test, egy kattogó robot, ami már nincs beolajozva. Ennyi voltam.

Minderre akkor döbbentem rá, mikor már egy tőlem elég távol álló ember kérdezte meg, hogy mi van velem.. Mert nagyon megváltoztam. És akkor szembesültem azzal, hogy nem vagyok annyira erős, mint hiszem. Nem tudok megállás nélkül futni. Az erőm véges, az olaj elfogy és szükségem van a szeretetre. Nem megy mindig minden egyedül és igenis szükségem van az emberekre ahhoz, hogy boldog lehessek.

Meg kellett álljak. Elértem egy nagy STOP táblához és az agyam azt mondta, hogy most már tényleg itt az ideje. Nem száguldozhatok tovább a messzeségbe mindent és mindenkit lehagyva.

Összepakoltam a holmimat, felkaroltam néhány embert, akiket szeretek és eltűntünk a Világ elől. Tudták, hogy bajban vagyok, nem is bántottak a rohanás miatt soha, nem haragudtak amiért falakat húztam a szívem köré.

Együtt töltöttünk néhány napot. Messze a szürke hétköznapoktól, a bántó szavaktól, távol a terhektől, gondoktól. Töltődtünk. És rájöttünk, hogy mennyire fontos az, hogy néha megálljunk..

Meg kell állni a nagy STOP feliratoknál. Kicsit meg kell bontani azt a falat, amit a szívünk köré húztunk. Pihennie kell a lábunknak és a terheket cipelő vállunknak. Meg kell állni. Különben kiöljük magunkból a szeretetet, a békét és minden érzést, amitől boldoggá válhatunk.

Néha el kell engedni a gondokat. Messzire szaladni előlük, ha nem többre, csak néhány napra. Elfeledni mindent és mindenkit, aki és ami bánt. Segítséget kérni, szeretni és szeretve lenni. Őszintén nevetni, gyerekesen viselkedni.

Futás után ki kell kapcsolni. Ha többször nem is, de legalább a nagy piros tábláknál melyeken a STOP felirat szerepel.. Az valamit jelent.. Mert az erőnk nem végtelen. A testünk és a lelkünk is terhelhető, de nem a végtelenségig. Igenis elfáradunk és kihal belőlünk az, amiért mindent csinálunk.
Ilyenkor el kell vonulnunk, erőt kell gyűjtenünk, és emlékeznünk kell mindarra, hogy miért is csináljuk végig az összes szürke, gonddal teli hétköznapot.

Mert néha meg kell állni.
Futottam. Megállás nélkül. Napi húsz órában. „A”-ból „B”-be, fentről le, balról jobbra és mindezt fordítva. Azt hittem, hogy végtelen az erőm. Hogy mindig kitartok, hogy soha nem fáradok el, hogy a cipőm által számlált kilométerektől csak több leszek. Hogy folyamatosan csak fejlődhetek.
De rájöttem, hogy néha meg kell állni..
Rá kellett jönnöm, hogy mi értelme mindennek, és arra emlékezni, hogy mennyire jó dolog boldognak lenni..

És ma, újult erővel, megkönnyebbült lélekkel, erős testtel vágok neki újra a hosszú útnak. Mert el kellett kezdenem futni.. Sokkal gyorsabban. De nem megyek messzire. Csak az első STOP tábláig. És ígérem, adok magamnak majd időt, hogy újratöltődjek.

 

Szerző:

Rose

“Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: “boldog”. Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet.”
/John Lennon/

Szólj hozzánk!