Változás. Furcsa, sokszor dobálózunk ezzel a szóval, de ritkán tapasztaljuk meg igazán. Én most érzem.. Saját magamon. Valamiért, valahogyan, de egyszerűen minden egészen más lett. Az egyszerű lett a bonyolult, a fekete a fehér, a nagy pedig a kicsi. Az édes a keserű, a káosz lett a rend és a szerelem vált közönnyé, a harag átformálódott szeretetté.
Volt, aki kisétált, de olyan is, aki befelé vette az irányt. Olyan, aki még most is az ajtó előtt hezitál, de van, aki sarkon fordult mielőtt benézett volna életem kapuján. Nem lehet mindenkit szeretni. Senkinek sem elég nagy szíve ahhoz, hogy minden és mindenki beleférjen. Engem sem szeret mindenki, és én sem szeretek mindenkit. Ha másképp lenne, teljesen túlcsordulnánk és a végén talán teljesen bezárkóznánk.
Most jó. Más, egészen más, de mégis valamiért jó. Nem vagyok se önfeledten boldog, se szomorú. Vagyok, sodródom és élvezem, amit lehet. A gondokkal megküzdök, a kihívásokat teljesítem, várok és vágyakozom, megteszek mindent, amit lehet, mégsem csinálok semmit.
Kép: pinteres.com
Kérdőjeleket rajzolok magam köré, próbálok mindenre választ találni, keresem jót, a jobbat, a rossztól meg – amit tudok – azt megvédem. Emberek között szeretnék lenni, de mégis jó lenne otthon a sarokban, magányosan kucorodni. Várom, hogy leessen az első hó, mégis megrémiszt, hogy belepjen mindent a fehér takaró.
Cidrizik a falevél. Remegő a szívverés. Változás szele köszöntött engem, csak úgy besurrant, még a tél elé.. Bepakolok mindent a kis dobozkáimba, elrejtem a szekrény mélyére, és feldíszítem a világom új kis csecsebecséimmel, amiket a régiekkel felcseréltem.
Lezárt dobozok sokaságát kerülgetve nem lehet önfeledten nevetni, az újonnan érkezőket tiszta szívvel beengedni. Kitártam az ajtót, a lelkemet, várom mindazt, amit várni lehet. Már nem félek. Itt vagyok, és újra élek. Gyertek kedves vendégek, várlak titeket!
