A kulcslyukon keresztül belopta magát egy szivárvány a szobába, a falon tündököl, én meg csak nézem. Pár perc múlva már nyoma sincs. Már megint nélküled néztem végig egy csodát. Haragudnom kéne, és tudom, néha szoktam is, de most mégse. Inkább várom, hogy újra haza gyere. Mindig meghallom, ahogy pittyeg a riasztó, a legmélyebb álmomból is felkelek, mert tudom, hogy végre itt vagy. Ha tudnád, mióta vártam erre; azt mondani valakinek, (de tudom, te nem csak valaki vagy) hogy gyere haza hozzám. A közös életünkbe. Ahol senki és semmi nem érhet el minket, ahol minden rossz kint marad a küszöbön. Néha beengedjük őket. A rossz dolgokat. Néha sajnálom őket. Néha sajnállak téged, hogy engem választottál, mert tudom, hogy nehéz velem. És azt is sajnálom, hogy a fejemben lévő hangok néha legyőznek engem. De te akkor sem adod fel, és harcolsz ellenük, velem. Értem. Néha megáll az idő, néha meg túl gyorsan pereg. Néha kiesnek dolgok, néha meg túl sok dolog van egyszerre. Nehéz változni, elengedni a régi, berögzült szokásokat. Szabadon engedni a démonokat a fejemből. Olyan komfortosan berendezkedtek már. Ez az otthonuk. De olyankor emlékeztetem magam (vagy te emlékeztetsz), hogy nekem meg te vagy az otthonom. Ezt már a legelején tudtam. Mikor még ennél is jobban féltem, hogy mi lesz majd később. De mindig félni fogok, mindig szorongok majd. Ezt te is tudod. Én pedig azt tudom, hogy az ölelésedben elmúlik minden rossz. Elcsitulnak a démonok. Csak a pillanat van. Olyankor nem kell szivárványt, vagy bármilyen csodát látni, mert érzem.
