Fáj az utca most a vékony esőben.
Napok óta lóg egy fehér ing az első ház teraszán.
Nem tart fölé ernyőt az idő.
Majd összegyűlt víztömeg súgja, hogy
ugyan mit keresem, mert bennem él
a vergődő.
A csend komponenseit keresi.
Elhanyagolható súllyal zuhanunk szürke évekig,
képletünk a homály.
Nézd, a színek secession-t rendeztek.
Elvesztek, elmentek.
Fülünket a levegőhöz szorítjuk,
mint talajt hallgató indián,
kit rég kiröhögtek
e bohémság okán.
S amíg az utca újraképzi levedlett pigmenthámját,
ablaküvegek szomjazzák egy öngyilkos szaxofonjátékos
vagy zenész társaságát.
Csak fújná már az élet színes üvegeit.
Megevett a szürkeség.
Álmos tusolórózsa mossa rólam tetoválásait.
Gyónni fogunk az abszintszagú sikátor magányával.
S mikor majd lusta retinánk látja,
mint kapja vissza
halódó árnyalatait a kék tapéta
pilláink lecsukódnak,
hogy majd-majd megvakulva lássa még
az elbágyadt szürkeség hamvait.
Írta: Giliga Dóra Anna
Kiemelt kép: Pexels