Mese az ébredező lánykáról – interjú Sándor Lucával

Mese az ébredező lánykáról – interjú Sándor Lucával

Itt az ideje, hogy megismerjétek az egyik legjobb barátomat, a kalapban közlekedő pécsi minikáoszt, Sándor Lucát. Mióta őt ismerem, igazán hiszek benne, hogy van jövője a fiataloknak… igen, még a maiaknak is. Luca nem bántóan magas, de piszkosul tehetséges, intelligens és makacsul kitart vidámsága mellett (és van írógépe, meg bakelit lemezei, milyen király már?!?).

Sándor Luca

Mutatkozz be az olvasóknak, mondd el, ki is az a Sándor Luca!

Sándor Luca jelenleg 18 életévével karöltve tengeti mindennapjait Pécs belvárosában. Ismertetőjelei:

  1. egy, a ruhái színösszeállításához sohasem passzoló piros bakancs
  2. Jupiter, hű társa és rollere
  3. 159 ÉS FÉL centimétere, mellyel immár 12 éve erősíti a tornasor utolsó előtti helyét

Sándor Lucára a kívülállók többsége a furcsa jelzőt használja, amivel ő – köszöni szépen – teljesen elégedett, hiszen egy furcsába elég sok minden belefér. Belefér például az, hogy néha az utcán körbe kínos-táncoljon embereket, és élvezze, hogy helyette is elszégyellik magukat. Vagy az, hogy egy saját élményen felbuzdulva csokikat hagyjon el, megtalálásra. Vagy, hogy gyűjteni kezdje az elhagyott papírfecniket.  Vagy esetleg az, hogy beleharapjon egy talált pizzába, aztán ijedjen meg, hogy meghal. Az ilyesmik közül mindenki szabadon elkönyvelhet, amit akar, furának, a maradékot Sándor Lucának.

Mikor kezdtél el alkotni, hogyan született meg az első írásod?

Szinte biztos vagyok benne, hogy az első írásom egy olyan tanórán született meg, melynek rejtelmei sajnos meghaladták képességeimet, én pedig nem voltam elég kitartó. (Minden tiszteletemmel jelzem: valami reál tantárgy lehetett.) Írogatni olyan kilencedik környékén kezdtem, önszórakoztatásból, többnyire padtársi közönségnek. Tizedikben felfedeztem, hogy egészen érdekel ez a vonal, és hogy nem szeretném elhanyagolni. Tavalytól pedig komolyabban is foglalkozom azzal, hogy folyamatosan írjak, és fejlődhessek.

,,Elmondhatom, hogy nekem te vagy
a veribeszt, az egyetlen, a legesleges,
de ez a túlragozás mindenképpen felesleges.
Vannak, akik azon vesznek össze,
hogy majd a plázában mit vesznek össze.
Egymásba karolnak, spanolnak,
de maholnap
azzá az idegenekké válnak, akik eddig is voltak.
Hogy én mennyire örülök, hogy ennél többem van!
Olyan, amit érdemes volt elkezdeni,
hogy nehéz legyen elveszteni.
Bizony itt ez bizonyít.
Nekem egy régi páros passzus
elengedhetetlen, mint rockkoncerten a
léggitáros basszus.
Már nem úgy megy a barátkozás, mint az oviban,
de nyugi van, mert néha bekacsint,
hogy kivel néztem Rocky és Bakacsint.
Mindegy, ezt csak behoztam szemléletnek,
ami most érzés nekem, az emlék nektek.”

/Sándor Luca: Nektek/

Mi késztet írásra, mi inspirál téged?

Sokszor az olvasás. Az, hogy találkozom írók, költők (holtak, kortársak, barátok) szövegeivel. Ha nagy hatással van rám egy alkotás, egyszerűen bennem is megfogalmazódik a vágy arra, hogy írjak valamit. Van, hogy felzaklat egy helyzet, amiben általában tehetetlen vagyok, ezért kiírom magamból, és van, hogy csak úgy nekiülök, mert jólesik.

Mióta foglalkozol slam poetry-vel, mi késztetett arra, hogy elindulj ezen az úton?

Bevallom, 2015 őszéig még nem is tudtam a műfaj létezéséről. Egyszer egy barátom rám írt, hogy nézzem már meg, van-e slam poetry klub Pécsen, mert szerinte tetszene nekem. Megnéztem, volt, elmentem, tényleg tetszett. Másfél éve szeptemberben voltam először slam klubon a Nappaliban, majd októberben vesztettem el a slam szüzességem. Azóta rendszeresen járok klubokra, hallgatok és mondok szövegeket, és igyekszem megújulni.

Sándor Luca

Mire vagy a legbüszkébb szakmai téren és a magánéletben?

Szakmai téren arra, hogy megjelenhettek írásaim az Amúgy online irodalmi folyóiratban és az Új Bekezdésben. Amikor megjelent az első szövegem az Amúgyban, még nem slammeltem, úgyhogy az egy abszolút bátorító löket volt. Továbbá nagyon sokat jelent, hogy 2016 októberében részt vehettem Szegeden az OST-n, az első országos slam poetry találkozón. Ezen kívül büszke vagyok minden fellépés utáni pacsira és ölelésre, amit kaptam.

A magánéletben arra vagyok a legbüszkébb, hogy sikerült levedlenem a gátlásaimat. Legalábbis sokat belőlük. Akik régóta ismernek, tudják, mennyire visszahúzódó voltam. Alig mertem kiállni, megszólalni egy tömeg előtt, nemhogy hangot adni a véleményemnek. Büszke vagyok az évek során szerzett barátaimra, akik lehetővé tették, hogy ez a változás végbemenjen bennem.

Mik a további terveid a jövőre nézve (nem csak az alkotás terén)?

Nagyon érdekel a színház világa, nem színészként, hanem mint belső ember. Jövőbe helyezett vízióm, hogy egyszer dramaturgiával foglalkozzak. Mivel ez a szak kétévente indul (és jövőre pont nem), anglisztikával megyek tovább. Fontosnak tartom, hogy bármit is csinálok majd, meglegyenek azok a társművészetek, amik kiegészítik az esetleg monotonitásba hajló mindennapjaimat.

Kik a legnagyobb hőseid?

Állandó hőseim, azt hiszem, nincsenek. Az emberek mindig meg tudnak lepni. Ott volt például egy lány, aki, amikor elvesztem Szegeden az éjszaka közepén, biciklivel elvezetett a legközelebbi konnektorhoz a városban, hogy feltölthessem a telefonom és intézhessek egy segélyhívást. Vagy a srác a térről, aki évek óta feldobja a hangulatot azzal, hogy óriásbuborékokat fúj – csak úgy. Vagy egy kedves újságos, akitől korán reggel is visszajön az életkedvem. A lista hosszú, és szerencsére folyamatosan bővül.

Végezetül pedig üzenj valami olyat a világnak, amit szerinted megérdemel!

Kedves Világ!

Most hirtelenjében a TG egyik tetkója jutott eszembe, amit megosztanék Veled: hallgass verset élőben.

 

Köszönjük Sándor Lucának a válaszokat, további sok sikert kívánunk!

Szerző:

Írok, olvasok, rajzolok, szeretem az óceánt, a kutyákat, a cilinderes polipokat… és létezem.