A delelő nap előtt feloszló felhőfoszlány
apró szivárványokat szül magából
mielőtt a hő végleg szétszaggatja.
Részegen került oda, csak a szél fújta.
És már nem léphet vissza, ha akarna
se, pedig könnyeket ivott és folyóvizet
tiszta szívvel, mámoros fejjel keringett
a kék égbolton a többiek között elvétve
tekintettel mindenikre, aki csak holt és élt,
aki benne és belőle létezett és épített epedve.
Most mégis atomjaira esik szét a fényben,
hogy majd később valahol összeállva
boldogság és nyomor között legyen választó
fejedelem, de addig darabjai keringenek
a légben és térben, és nem lesz ugyanaz már
a szemünk előtt az ismerős, mégsem.