Mézeskalács-szívvel élni

Mézeskalács-szívvel élni

A karácsony előszobájában kuporogva mindig előtérbe kerülnek az ajándékok, és általában komoly dilemmát hoznak magukkal. Az utóbbi években egyre keményebb harcot kell folytatnunk, hogy elnyomjuk a felénk áradó kényszert: vegyél, vegyél, vegyél… Minden egyes alkalommal valami személyeset keresek, és mindig valami másban találok rá a megoldásra.

large (97)
Idén úgy érzem, nem adhatok fontosabbat és szebbet, mint az időmet. Végeláthatatlan, összemosódó percekben, lopott, innen-onnan összetákolt órákban zsonglőrködöm, álom és éberség határán billegek, és néha már csak végtelen kimerültséggel takarózom éjjelente. Tudjátok, miért csinálom mégis? Mert boldoggá tesz az örömötök. Ilyenkor mindannyian egy kicsit másképp szeretünk, ilyenkor egy kicsit elvakítanak a fények és az illatok, ilyenkor valahogy még könnyebb kedvesnek és önzetlennek lenni. Érzitek? A belőletek áradó energiahullám éltet, ez ránt ki az ágyból reggelente, ez tartja nyitva a szemem, amikor a fejem lecsuklik a fáradtságtól.
Nyújtom a kezem felétek, nyitott tenyérrel várok. Elkapom a szavaitokat, a félreröppenő pillantásokat, a szomorú mosolyokat, begyűjtöm, a zsebembe csúsztatom, jó mélyre, és adok helyette valami meseszép titkot.
De most valami üresség környékez, mert lassan nem marad már semmim, mindent nektek adtam: időt, törődést, nevetést és kedvességet. Minden fényt és melegséget. Talán azt remélem titkon, hogy ha nem marad semmim, ha mindent elosztok, a bennem égő űr is megszűnik, elhalványul majd… mintha fél szívvel üzemelnék.
De ez a mézeskalács-szív nyughatatlan, és egyre csak tágul. Azt gondolom, már nem fértek el benne többen, így is feszül, aztán mégis bepréselődik még valaki, és én tárt karokkal fogadom, hiszen odakinn fagy van és kosz. Mindannyiótoktól kapok valamit: szeretetet, elfogadást, hálát, nyugalmat vagy éppen egy leckét arra vonatkozóan, mit is csinálhatnék másképp ezután. Észrevettem, hogy az én ajándéklistám is egyre szűkebb: kit érdekel, hogy mennyire nagy vagy csillogó? A tekinteted csillogását keresem, a szavakat, amik csak botladoznak a meghatottságtól. Amikor azt mondod, „megszépítetted a napomat”. A fullasztó, pillanatnyi ölelést, a meglepett kézszorítást.

De nincs olyan, hogy ne gondolnék más karácsonyokra. Néha végtelenül sajnálom azt a régi lányt, látom a tekintetét a villódzó karácsonyi fények táncán át, és tudom, mennyi mindenre vágyott régen. Azt is tudom, hogy a félelem, az élet, a csalódások annyira megrémítették ezeket a vágyakat, hogy mélyre bújtak, jó mélyre, hogy ne érhessék el mások. Azt akarta, hogy ne lássák gyengének, hogy ne bánthassák újra. Tudom, hogy mennyire várta a csodát, kereste a fenyőillat mögött a gömböknél, az ablakon túl, a fények ölelte deres némaságban.
Aztán ráébredt, hogy ő képes varázslatot teremteni mások számára – a megfáradtak, a hitetlenek, a reményvesztettek és fásultak mind kinyíltak, mind elmosolyodtak. Újra és újra megtörtént a csoda. Ne engedjétek elszökni az ujjaitok közül: tegyétek zsebre, hogy később tovább adhassátok. 

 

 

Kép forrása: weheartit.com

Szerző:

"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."