Mi az, hogy boldog?

Mi az, hogy boldog?

De tényleg mi az, hogy boldog?

Emlékszem, még az iwiw korszakban volt, mikor az akkori félig exnek mondható páromat kérdeztem, hogy “ezen a képen boldog vagy a nőddel, nem?” Erre ő csak annyit felelt: ez csak egy kép. A képen annak tűntek. Állítása szerint egyáltalán nem volt az. Azóta sokszor nézegetem így a képeimet, hogy vajon látják rajtam, hogy mennyire volt éppen rossz kedvem? Vagy egy nevetés be tudja csapni a fényképezőt, és minket is? Esetleg egyszerűen gyakorlás teszi a mestert, és előadhatjuk, hogy tökéletes az életünk.

Nem tudom. Nem is vágyok már tökéletes életre egy ideje. Beérem én akármivel, csak tudjak félelem nélkül lélegezni. Reggelre maradjon mindenki életben körülöttem, ennyit szoktam csak kérni. És talán pont ez. Ahogyan már nem vágyok görcsösen valamire, ami a filmekben van, vagy amit a plakátokon látok. Nem vágyok tökéletes párra, vagy tökéletes pillanatokra. És ettől valahogy az apróságok mégis azzá válnak. Feltárják magukat és belekúsznak a zsebembe, hogy a rosszabb napokon átsegítsenek. Nem boldog akarok lenni, hanem egyszerűen túl akarom élni a csatákat, amiket az élet dobál elém.

Müller Péter szerint az ember alapvető lénye egy boldogság szövet. Én ebben nem vagyok teljesen biztos. Lehet hinni ilyen-olyan vallásokban, pozitív gondolkodásban, varázslatokban. Hiszen ezek nélkül az ember egyszerűen megbolondulna, a kilátástalan helyzetekben. De nem lehetünk egyfolytában boldogok. Részben, mert hozzászokna a szervezetünk, és ismét másra vágynánk. Másrészt pedig azok, akik betegséggel küzdenek, vagy ne adj Isten, a halállal nap mint nap… azok képtelenek a boldogságra. Ha valaki szereti az életet, és meg kell attól válnia, az talán a legnagyobb kín. És hiába a reinkarnáció, vagy az optimizmus, vagy a legyen meg Isten akarata mantra… Az ember így nem lehet boldog, nem áshat le elég mélyre, és nem hozhat fel a felszínre olyan dolgokat, hogy majd lesz jobb. Ezért vagyok képtelen azonosulni ezekkel a tanokkal, mert el kell fogadni, ahogy az élet része a boldogság, úgy a szenvedés is. Szenvednünk is kell, hogy értékelni tudjuk a boldogságot. Közhely, mégis a legmélyebb tény.

Ahol vagyok, innen látom azokat a hegyeket, melyeket már megmásztunk. A szememben benne van ez is. De igen, boldog is vagyok, mert az élet adott mellém társat, társakat. Akiket talán jobban becsülök, mintha nem megyek át azon, ami az elmúlt években történt a családommal. Ha nem lett volna annyi veszteség, akkor felszínesebben kezeltem volna az életet. Akkor talán olyan dolgokat is veszni hagyok, melyek csak később váltak értékké. Olyan dolgok, melyeknek meg kellett érnie.

A boldogság ezért lehet mégiscsak egy szövet. Egy olyan szőttes, melyet mi magunk fonunk, alakítunk. Mikor már nagyon nehéz, akkor is tovább csomózzuk. Nem állunk meg. Soha egyetlen egy napra sem álltam meg, mert tudtam, hogy nem tehetem. Tudtam, hogy ha én nem megyek tovább, akkor senki nem fog. Nem löknek rajtam, hogy majd lesz jobb is. Néha kértem, hogy legalább hazudjanak. És a maga nemében működött.

tumblr_lymt15ej6P1qmuxgko1_500_large

Ma a szemembe néznek, és azt látják, hogy boldog vagyok. Boldog vagyok, mert szeretek és mert valójában nincs semmim. Nem köt sehova semmi, és szerethetek. Annyira, amennyire csak akarok. És kell is. Kell, hogy ez a felhalmozott energia levezetődjön. Kell, hogy ne maradjon benn. Ha nem értik meg, akkor is. Ha néha fájdalmat okoz, mert éget, vagy mert túl sok, akkor is. A boldogság bennünk kezdődik, pontosan akkor mikor megtanulunk szeretni.