Miért? Miért?  Miért?  Miért történt ez?

Miért? Miért? Miért? Miért történt ez?

Ezek a szavak csengtek a fülemben és döngettek a fejemben, mint egy kiszabadulni vágyó riadt szellem. Miért történt ez velem, miért ülök itt a földön kétségbeesés közepette? Minden tönkrement, ami eddig a létemet jelentette. Úgy éreztem magam, mint egy szárnyaszegett madár. Korábban az e fajta szófordulat hidegen hagyott, közhelyként tekintettem rá, de most még ez is át értékelődött. Át tudtam érezni, sőt, csak ehhez tudtam hasonlítani az érzést, hogy az egyik kezem használhatatlan, mint mikor a kis madaraknak eltörik a szárnyuk és vergődnek a földön. Szegények még egy helyben állni sem képesek s gubbasztanak leszegett fejjel. Hát én pont így éreztem magam.

5 hete történt eddigi életem sorsfordító pillanata. Szlovéniában voltunk síelni, egy szerdai napon csúnya baleset ért utol engem a pályán. Kanyarodás közben a jeges pályán a bot kirántotta a kezem és ráestem. A felkar csontom kimozdult helyéről, a vállízületem a bordámig csúszott be – még szerencse hogy ott megállt, mert ha beljebb csúszik, akkor én nem írom most ezek a sorokat, sőt semmilyen sorokat nem írnék már soha többé. Akkor, ott örültem, hogy nem tört ketté a felkarom, hogy nem kell még műteni, „Csak kificamodott!”-nyugtattam az embereket, de egy ilyen ficam marandóbb és fájdalmasabb, mint egy törés vagy bármi. De mit mondtam volna a külvilágnak?- ők ezt úgy sem érzik át, amíg nem éltem át ezt a fájdalmat addig el sem tudtam képzelni, át sem tudtam érezni milyen ez. Szánalmasnak, elesettnek, síró bigyónak pedig a legkevésbé volt kedvem látszani, így a szlovéniai kirándulás végégig tartottam magam, nem adtam ki azt, ami bennem kavarog. Akkor igazából nem is tudtam mi az, nem tudtam mi történik velem. De mára már szétoszlott a köd.

Azt érdemes tudni rólam és a helyzetről, hogy sportoló vagyok, testnevelő edző szakon tanulok, és életem egyetlen és legnagyobb szerelme a testmozgás. 4 éves korom óta mindig sportoltam valamit. Kezdtem szertornával, röplabdáztam, fociztam, jelenleg crossfittezem szabadidőmben, a nap legnagyobb részében pedig a suliban vagyok, ahol minden sportág mozgásanyagát el kell sajátítanom verseny szinten. Ha az időm engedi, egy jó barátommal hétvégenként lovagolunk erdőben, terepen. Engem ez tesz boldoggá, ez tölt fel és ezért is tanulok oktatni, hogy másoknak is átadhassam ezt az élményt, ezt a flow-t. Én ebben élek ezzel kelek ezzel fekszem, ebben fáradok el, és ebben megyek is tönkre. De úgy érzem, megéri. Úgy érzem így tudom megtalálni önmagam, ezeken a dolgokon keresztül, mert minden egyes szituáció, minden egyes edzés, vagy óra közelebb visz önmagamhoz, és rájövök mi a jó, mi a rossz, és min kell változtatni ahhoz, hogy előrébb jussak, hogy végül teljesüljenek az álmaim.
Most, 5 héttel a baleset után, a sok erőlködés, kínlódás, elfojtás után a jelen lévő helyzetemet is tudom ilyen szemmel vizsgálni. Nem telt úgy el hét, hogy annak ellenére, hogy fel volt kötve a kezem, én edzettem, igaz minimális mozgástartományban, de mozogtam, mert a sejtjeim kívánták az aktivitást. Valahogy engem tényleg ez éltet.
De múlt héten megtört a jég. Néztem magam a tükörben, mindenemet tudom használni, szépen megcsináltam a gyakorlatokat kivéve jobb oldalon, szemmel is látszik a karom gyengesége. Kétségbe ejtett az a tény is, hogy akkor még nem volt gyógytornász sem, aki foglakozik velem, ami nagyon zavart, hiszen ez jelenti a gyógyulásomat, és nem volt, aki elindítsa ezt a folyamatot. Egy helyben topogtam. Leültem és elkezdtem sírni. Végre. A fent szereplő kérdések csengtek bennem, mint egy vészharang. Belülről ordítottam- Valaki mondja meg! Valaki mutassa meg! Miért? – csak ennyit kértem a sorstól, hogy hadd értsem, mert ez a helyzet, az erőlködés, hogy a régi legyek a régi módon felőrölt. S csak sírtam. Úgy, ahogy jól esett.  Éreztem, felszabadul minden. Éreztem belül, hogy nem megy, nem tudok erőmön felül erős maradni tovább. Most gyenge vagyok és elfogadtam, hogy ezt történt.

De hát miért?

És rájöttem! Leültem átgondoltam, olvasgattam.
A test betegségei a lélek kiáltása.
De hát akkor miért kiállt az én lelkem?

Az elmúlt fél évem, kemény volt. Nagyon nagy nyomás nehezedett rám a sportban. Folyton olyan akadályok voltak előttem, amiket bárhogyan próbáltam, nem tudtam átugrani és minél jobban küzdöttem annál nehezebb lett, annál jobban megsebeztem magam, míg a végén kudarcot vallottam, ami még az önbizalmamat is elvette.

kép: www.blueoctoberblog.com

kép: www.blueoctoberblog.com

A szerelmi életem sem volt rendben, amit megint magamnak köszönhettem. Benne voltam egy lezáratlan dologban. 2 éve volt se veled se nélküled egy sráccal. De mindig én hagytam el őt, mert kevés volt mellém, nem tudtam férfiként felnézni rá, és be kell valljam, csak a szeretet hiányom űzött a karjai közé. Ez nem szép dolog, haragszom is magamra, de arra az időre úgy tekintek, mint egy fejlődési folyamatra, hiszen most már átlátom. És még egyszer nem csinálnám meg ezt, még egyszer nem maradnék egy ilyen helyzetben. Akkor nem voltam elég erős ahhoz, hogy teljesen lezárjam őt. Viszont karácsonyi időszakban volt egy másik udvarlóm, aki megtestesítette a férfi fogalmát számomra, és még sportoló is volt, tehát hasonló életvitellel rendelkezett, mint én. Mikor az új komolyra fordult volna hátráltam, és vissza mentem a régihez. Mondanom sem kell, hát nem voltam boldog. Ez a felismerés szép lassan jött, és a síelés előtt jutott el a tudatomig. Oda jutottam, hogy ki is kacsintottam a kapcsolatból. Ami nem én vagyok. Ha valakivel vagyok, vele azért vagyok, mert szeretem. Ha szeretem, nem hagyom, hogy más megcsókoljon! Hazajöttem és szembe néztem ezzel a dologgal. Elmondtam Mr. Múltnak mi történt, ott álltam előtte kialvatlanul, könnyes szemmel, felkötött kézzel összetörve. Összetört ő is, de még mindig nem értette a harcom, csak azt érezte, hogy el fog veszíteni, de még most sem érezte át mi van bennem. Ekkor tudtam ennek véget kell vetni. Amivé mellette váltam nem én vagyok és ő is szenved miattam. Nem azonnal, de egy héten belül el is engedtük egymást. Ahogy ki lett mondva, hogy útjaink elválnak, fizikailag is jobban éreztem magam.

S mostanra tudatosult bennem a lélek üzenete, kiáltása a balesettel.

Állj meg!

Túl nagy volt a nyomás. Erőmön felül akartam, hogy a teljesítményem megfeleljen az elvárásoknak, mások által diktált erőltetett iramban próbáltam haladni. Nem voltam nyitott semmi más lehetőségre sem a szerelmi életemben sem a szakmai téren csak az edzés csak a gyakorlás csak elvárásoknak való megfelelés. Barátaimmal rugalmatlan voltam. És tessék, itt az eredmény. A ficam jelentése: harag, rugalmatlanság, ragaszkodás a megszokott úthoz, felhívás arra, hogy a merevségből ki kell mozdulni és befogadni a közelgő újat.

Ezt igazolja az is, hogy visszatért az életembe az a személy, férfi, akit elutasítottam még decemberben. Sokat segített engem a gyógyuláshoz azzal, hogy kerített nekem orvost.

Mióta ezekre a dolgokra ráébredtem, és végre odafigyeltem a belső hangomra, és magamból merítettem erőt a gyógyuláshoz, azóta látványosan jobban vagyok. Igaz sportolni nem sportolhatok még úgy, mint előtte, de napról napra erősebb vagyok és új dolgok felé nyitok. Új dolgokba fogok. A baleset által olyanra is jut időm, amikre nem jutott volna, és kicsit lassított az életemen annyira, hogy kiteljesedjen egy másik sokkal érzékibb művészibb énem, amit eddig elnyomtam.

Így most egy valami új felé tartok a gyógyulás útján.

 

Írta: Lóránt Vivien

Kiemelt kép: batsanyi.hu

Szerző:

Vendégszerkesztő
Ezt a cikket egy kedves vendégszerkesztőnk írta. Ha van egy jó írásod, vagy szeretnél hozzánk írni, egy vagy akár több cikket, jelentkezz nálunk emailben a lendulet.magazin@gmail.com-on.

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás