Míg a sors el nem választ

Míg a sors el nem választ

#11. rész

„ Kedves Paige!
Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem leszek a városban. Egy héttel korábban Los Angelesbe költöztem és a cuccaimat is elpakoltam, hogy neked ne keljen velük bajlódnod. Rengeteg mindent szeretnék mondani, de egyetlen levélben ez lehetetlen.
Az éltemnél is jobban szeretlek és nem bírtam nézni, hogy mellettem boldogtalan vagy. Nem is kellett mondanod, ismerlek már és láttam rajtad, hogy nehéz döntés elé állítottalak és olyasmit akartam rád erőszakolni, ami nem a te sorsod.
Életem legnagyobb döntése volt, amikor azon a márciusi éjszakán oda ültem melléd a bárpulthoz. Megmondom őszintén bátor tett volt, mert még a térdeim is remegtek, mikor elindultam feléd, olyan zavarba ejtően gyönyörű voltál. Megleptél és lenyűgöztél, főleg akkor, amikor nem engedted, hogy haza vigyelek a szakadó esőben, mert azt mondtad nem vagy olyan nő, aki csak úgy beül egy idegen férfi autójába. Képes voltam és haza kísértelek gyalog, ami a legszebb élményem volt abban az évben. Azt sem bántam meg, hogy bőrig áztunk és megfáztam utána. Érted megérte. Alig vártam, hogy elfogadd a meghívásom, és újra láthassalak. Csodálatos éveket töltöttünk együtt. Rendkívüli nő vagy.

Szerettem volna teljesíteni minden kívánságodat, de mostanság nem voltam képes ilyesmire, és bevallom őszintén kudarcot is vallottam. Láttam rajtad mennyire vágysz egy gyerekre, nagyobb családra, és én nem érzem még magam elég férfinak ehhez, hogy valaki apja legyek. Ezt nagyon sajnálom. Most úgy érzem, semmi másra nem tudok koncentrálni, csak a munkámra, ami kiteszi minden időm és a képességiem 100 % -át. Nem tudok most helyt állni férjedként.

Tudom, hogy ezzel a levéllel rengeteg kérdést hagyok majd benned, de meg kell értened, hogy ezt láttam a leghelyesebbnek és legkönnyebbnek, mindkettőnknek; ha bonyodalmak nélkül szétválnak útjaink. Talán így kevésbé lesz fájdalmas.
Köszönöm az együtt töltött éveket. Nagyon sokat tanultam tőled, és teljes embert faragtál belőlem, amit most nem tudok meghálálni.

Két napon belül megkapod a válási papírokat. Nem kötelezlek rá, hogy írd alá, de úgy lesz az egyszerűbb, ha mindketten ezt tesszük. Nem szeretnék vitatkozni, a lakás a tiéd, a többi holmimat már elhoztam.
UI: Bár ne így alakult volna, de úgy látszik a sors elválasztott minket egymástól.”

Paige szótlanul ült a széken, kezében a levéllel, mozdulatlanul. A lakásban, ami kongott az ürességtől. Nem is gondolta volna, hogy Johnnak ennyi holmija volt, és amikor már nincs, minden hiányzik az otthonukból, ami már nem is az. Most már csak egy nagy helyiség, szobákra osztva.
A konyhából eltűnt a mikró, John vette, mikor beköltöztek. A kávéfőző sem volt meg. És a mosogatógép. A férfi ruhái, kacatjai, újsággyűjteménye, minden kis apróság is eltűnt. A hálóból a kanapé, a falióra, a nagy szekrény, a kis fiókos éjjeli szekrény, lámpával. A festmény a nappaliból. A díszpárnák, amiket John anyja hímezett. A vendégszoba bútorainak mind lába kelt.
Mintha soha nem lakott volna férfi a házban és nyoma sem maradt annak, hogy egy házasság élte meg itt virágkorát azelőtt. Paige percekkel később is mozdulatlanul ült és meg sem bírt szólalni, nem volt ereje feltápászkodni onnan és nem értette mi történik körülötte. Az agyát elborította a szomorúság, a düh, a kétség, a fájdalom és a vágy, hogy azonnal romjaira szedje szét az épen maradt bútorokat. Nem tudta, hogyan kéne reagálnia.

Tíz perc kellett még, mire összeszedte magát, a levelet összehajtotta és egy hűtő mágnes mögé bújtatta. Bement a hálóba, ami már csak az ő szobája volt. Leült a kis fotelébe, bekapcsolta a tévét és a kedvenc csatornájára kapcsolt. Könnyei potyogtak. Már nem is látott tőlük semmit, szeme elhomályosodott, hangosabbra vette az adást, hogy ne hallja gondolatait. Sírt. Zokogott.

A vezetékes telefonja üvöltve csöngött, majd egy idő elhallgatott és a mobil kezdte rá, ami a konyha padlóján rezgett és forgolódott magában. Felváltva hívta valaki a nőt, aki nem válaszolt egyik hívásra sem. A lakásban mély csend ült, amikor épp nem sikoltott valamelyik telefon. Pár perccel később az ajtón kopogtattak és sürgetve nyomkodták a csengőt. Semmi válasz. Egy idő után ez is abba maradt.
Paige egy kád forró fürdőben feküdt, nem volt hajlandó senkivel sem beszélni, már nem idegesítették a kintről jövő hangok. „Egyszer úgy is abba hagyják.” – gondolta. Feküdt a kádban, elengedte minden megfeszített izmát és szorító érzését. Nem tudta hirtelen feldolgozni a tényt, hogy ha még így is kellett történjenek a dolgok a férjével, miért így? Miért egy levélben kellett ezeket megtudnia? Miért nem mondta a szemébe? Paige kinyitotta a szemét, a fehér plafonra bámult: Te rohadt disznó!

***

c872fce36c029b69bilind074cc6c2fd2da994

foto: pinterest

Szerző:

„A legvarázslatosabb táncok olykor pirkadatkor történnek, egy álmatlan éjszaka után.”