Míg a sors el nem választ

Míg a sors el nem választ

#18. rész

Egy áprilisi szerdán Paige belibbent az irodába, lenge ruhában, hatalmas döntéssel a vállán. A liftben még járt az agya, hogy biztos-e magában és nem változtatja-e meg tervét, amint meglátja majd Robertet; most az egyszer megfogadta, hogy erős lesz, és nem hagyja magát befolyásolni. Megteszi azt, amit eltervezett!

– Óh, jó reggelt Paige! Új frizurája van? Vörös, mintha rövidebb lenne… – Robert nem tudta levenni szemét a nő új külsejéről. Sugárzó tekintete magával ragadta. Nem válaszolt neki, csak mosolygott rá, és ez még jobban zavarba ejtette a férfit. – Öhm, csinos ma. – jegyezte meg végül halkan, mielőtt erőteljesen látszódnának rajta a jelek, hogy lenyűgözte a nő jelenléte.
– Köszönöm! De most hivatalos ügyben jöttem.
– Óh, értem.
A nő mélyen táskájába nyúlt és elővett egy fehér borítékot. Főnöke felé nyújtotta. – Paige… Mégis mit akar…? – Robert kétségbeesetten nyúlt a boríték után.
– Itt lenne a felmondásom.
– De mégis miért? Én tettem valami rosszat?
Robert nem jutott szóhoz és hirtelen valamiféle pánik fogta el.
– Nem semmi ilyesmiről nincs szó, egyszerűen csak muszáj valami változást az életembe vinnem és valami újat csinálnom. Új lakásba költözöm, mert kissé horrorisztikus abban a házban élnem, amit a volt férjem egy éve csontig kipakolt. És már több mint öt éve itt dolgozom, imádom, ne értse félre csak muszáj most már valami olyanra koncentrálnom, ami az álmom. Előre kell jutnom.
– Á, értem. – Robert félre rakta a borítékot és mély csendbe burkolózott pár másodpercre – Hát, rendben, nekem mint főnöknek tudomásul kell ezt vennem, de el kell, mondjam, sosem fogok olyan jó asszisztenst találni, mint maga volt.
– Óh, ugyan, ne túlozzon már.
Egymásra néztek. – De ez így van, ha hiszi, ha nem. – Nevettek egy nagyot, de igazán egyikkőjüknek sem jutott eszébe Paige felmondásának pozitív oldala.

Másnap Paige összepakolta irodai cuccait egy nagy papírdobozba. Főnöke épp tárgyaláson volt, nem akart már búcsúzkodni, akkor osont ki az irodából, amikor épp csak lézengtek az épületben az emberek.
Érezte, hogy erre van szüksége és jót fog neki tenni egy kis csend. Pihenés és az, hogy megtalálja a saját útját.
Alkalmi munkát vállalt egy divatcégnél, de volt még egy szabad hete a próbaidő alatt. Utazgatni akart, vágyott arra, hogy egy kicsit kiszabaduljon az országból és a felhők közé repüljön.

A következő egy hétben a költözésre koncentrált. Új dolgokat vásárolt az új lakásába, és felújította régi ruhatárát. A piacon vásárolt, friss zöldségeket, finomakat főzött, jól érezte magát, és Bruno-nak hála, mindig várta otthon valaki. Fél éve fogadta örökbe a retriever kutyust egy menhelyről és egyáltalán nem bánta meg akkori döntését. Kiegyensúlyozott lett és megtanulta, irányítani az életét.

Pénteken egy bútorboltban vásárolt, miközben Marj-al beszélgetett telefonon. – Hogy van a pici?
– Remekül, eszünk, alszunk, sírunk. – mondta kicsit fáradtan Marjorie. – Hogy megy az egyedüllét?
– Lassan több mint egy éve leszek egyedül, nem is értem a kérdést. – nevetett a telefonba Paige. – Egyébként jól, élvezem a szabad perceket; vagyis egyelőre.
– Egy csöppet elbizonytalanodtál, mi a baj? És ne mond, hogy semmi, mert a kagylón keresztül érzékelem, a kétségbeesésed.
– Hát … Tudod… Robert… Nem is tudom, valahogy hiányzik.
– Nem ő hiányzik neked, csak egy férfi kell neked, egy rendes, aki nem hagy el. Ezt a Robertet meg elpuskáztad, mert nem mondtál neki semmit, mikor elmentél.
– Ezt most, mégis hogy érted? – csattant fel Paige.
– Adtál neki egy felmondó levelet, és valami rizsát, hogy változásra van szükséged… Nézd másnap felhívott… A telefonszámod akarta elkérni, de olyan bizonytalan volt szerencsétlen hangja, hogy a végén azt sem tudta, melyik bolygón van.
– Hogy micsoda? ! – Paige szeme kikerekedett és majdnem kiesett kezéből a telefon.
– Szerencsétlen népség vagytok… Ott voltatok egymás orra előtt, az ég szerelmére…
Paige hangja hirtelen megcsuklott, Marjorie furcsa háttérzajokat hallott a vonal túlsó végén. – Paige mi az? Minden rendben? Tessék mondtál valamit? – Marj az utolsó mondatot próbálta kiszűrni a nagy zajból:
– John, te meg mit keresel itt?

***

foto: pinterest

foto: pinterest

Szerző:

„A legvarázslatosabb táncok olykor pirkadatkor történnek, egy álmatlan éjszaka után.”