Míg a sors el nem választ

Míg a sors el nem választ

#6. rész

Paige lerakta a telefonját az asztalra. Abban a percben pillantotta meg a papírkupacok alatt az elveszettnek hitt számlákat. Utánuk kapott, és összetűzte őket egy színes gemkapoccsal. Csak arra tudott gondolni, hogy nem akar hazamenni. Most nem. Tudta, hogy ez lesz élete legnehezebb éjszakája a férjével.

– Holnap találkozunk, Marj. – mondta a liftből kilépve kolléganője felé – Szia!
Ahogy egyre közelebb került házukhoz úgy nehezedtek el lábai, mintha nem akartak volna tovább menni. Próbált valami arckifejezést felvenni, de nem sikerült neki. Most mégis mit kéne mondania? Hurrá költözünk? Vagy drágám, nagyon örülök a lehetőségnek, de mi lenne, ha nem fogadnád el? Tudta nagyon jól, hogy nem állhat férje álmainak útjába. Azt nem bírta volna megtenni. De akkor mi lesz?
Szíve hevesen vert, homlokán halovány bőre összeráncolódott. Kezei remegtek nem akartak már engedelmeskedni. Nagy nehezen kinyitotta az ajtót, és átlépte a küszöböt, amin annak idején John átemelte az esküvőjük napján. Hirtelen átfutottak az emlékek a szeme előtt, emlékszik a mosolyra, amit akkor látott az arcán, amikor végig szaladt mennyasszonyi ruhában a folyosón. Az első szeretkezésükre házastársakként. Az első viharra, amikor elment az áram a házban és gyertyafénynél beszélgettek. Érezte, hogy ennek a napnak nem lesz jó vége.

– Szia, szívem! – rohant elé John és ajkaira nyomott egy hosszú csókot.
Paige elmosolyodott és maga is meglepődött, hogy sikerült felvennie egy nem rémisztő arckifejezést. – Na, mesélj, mi történt?
– El sem fogod hinni. A főnök odajött ma hozzám. – John izgatottan forgott a konyhában. Teát töltött Paigenek, törölgette a tányérokat, elpakolta a csészéket – Azt mondta én vagyok a legjobb embere jelenleg a csoportban, és lenne egy nagy lehetőség, magasabb pozíció, több fizetés. Rengeteg szakmai tapasztalatot szerezhetnék és tovább fejleszthetném magam. Óriási lehetőség.
– Ez remek hír drágám. – próbálta tartani magát a nő.
– Persze, annyi a hátránya, hogy mindez Los Angelesben van.
– Több ezer kilométerre innen… – sóhajtozott Paige.
– Tudom, hogy ez hatalmas változás lenne, de ne aggódj átgondoltam. Amíg nem találunk valami lakást, a nagynéném nyaralója szabad.
– Persze. A nagynénéd, meg is feledkeztem róla. – Paige egyre komorabbá vált.
– És van még idő, csak így hirtelen ennyi jutott eszembe. – a férfi még mindig örömittasan kóválygott felesége körül.
– Szóval már el is fogadtad az állást??
– Ö. Izé. – John megdermedt a konyha közepén, kezében a tányérral és a törlőkendővel – Igen. De azt hittem, hogy te is örülni fogsz és igent mondasz.
– Én… Tudod, ezt azért azt hittem még megbeszéljük közösen. Ez egy nagy dolog, amit nem lehet csak úgy egyik napról a másikra elintézni. Nekem itt van a munkám, a barátaim.
– Azt hittem, hogy én vagyok a családod. – John leült Paige mellé az asztalhoz – Azt hittem, hogy együtt belevághatunk bármilyen kalandba.
– Persze, hogy te vagy a családom, csak én azt hittem, hogy már letelepedtünk és a következő kalandunk egy gyerek lesz, nem az hogy elköltözünk egy messzi államba és teljesen újra kezdünk mindent.
– Nem kell egyik napról a másikra. Egy hónap múlva kell költöznünk.
– Ah, értem.
Egymást bámulták. Csendben ültek mindketten és meg sem mozdultak. Paige kétségbeesett. Elérkezett volna a pillanat, amikor nem egy a célja a férjével? És képes lenne elköltözni vele, ilyen messzire egy teljesen idegen helyre? Szereti-e annyira, hogy megtegye érte ezt?
Azok az évek emlékei futkorásztak az agyában, amikor még boldogok voltak. A kedvenc emléke az volt, amikor beköltöztek a házba, az első egy hónapban John mindent megszerelt a házban. A csapot a fürdőben, felszerelte a képeket a falra, beállította a fűtést, és annyira kívánták egymást, hogy egy nap kétszer is szeretkeztek a ház különböző részein. Nem akarta ezeket elhagyni, de idővel megkoptak az együttlétek, a boldog emlékek. Lecserélte őket a munka, a fáradtság és a célok kutatása. John megszállottá vált a munkájában és Paige nem igazán tudta őt utolérni. Azt sem tudta már, hogy mi az ő saját álma. Mi akart lenni fiatal korában, amikor még számított az, hogy boldog legyen. Most jó helyen van. Szereti ezt csinálni.
– Figyelj. Van még egy hónapunk, addig még sok minden történhet… – törte meg a csendet John.
– Nekem ez nem fog menni.
– Van még egy hónapunk. – John nem tágított a mondattól, és mintha házasságuk halálos betegségben szenvedne, megadta feleségének az utolsó időkorlátot, amíg eldöntheti, hogy szereti-e még, vagy elengedi őt.

***

c872fce36c029b69bilind074cc6c2fd2da994

Foto: pinterest

Szerző:

Ani
„A legvarázslatosabb táncok olykor pirkadatkor történnek, egy álmatlan éjszaka után.”

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás