Nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy a Colorcom Kiadó egyik legújabb felfedezettjével készíthessek egy interjút, aki nem más, mint Schmidt Orsolya. Ezúton is köszönöm a beszélgetést.
A verseit olvasgatva felmerült bennem pár kérdés, hogy mégis mi motiválhatja őt. Sokszor a sorai olyanok, mintha te csak egy összegyűrt chipses zacskó utolsó lehelete lennél, aki azt suttogja, hogy bakker, ez most talált.
Szerencsére egyre többen vannak, akik leemelnek a polcokról verses köteteket is, csak hamar becsukják, mert vagy nem értik, vagy éppen nem érzik. Én amennyi verset olvastam Orsitól, mindig találtam olyan sort, élethelyzetet, amikor feleszméltem, hogy igen, ilyen velem is történt már, ezt én is éreztem, és ilyenkor kicsit megnyugodtam. Nem a szokásos lírai képekről, meseszép allegóriákról van itt szó, hanem olyan szavakról, gondolatokról, amiket mi csak úgy nem merünk kimondani, sőt leírni is. Talán Orsi versei ezért lesznek sokak számára érdekesek, vagy éppen megnyugtatók.
Minden lépés
Minden lépés az úton feléd vezetett
Magányom börtöne ajtót keresett
Nem lelte kulcsát a rozsdálló lakat
Nem segített erő, nem győzött akarat
Átkeltem sós könny-tengereken
Forgattak tőrt sebzett lelkemben
Kaptam fakón tűnő boldogságot
De semmit, mire szívem vágyott
Lemerültem a sötét némaságba
Hogy minden kínt hagyjak hátra
De egy hang hívott újra s újra
Így nem nyelt el a feledés kútja
Az angyal, már tudom, te voltál
Kinek vállam volt az oltár
Ki óvott, s nyújtott éltető vigaszt
Mikor nem akartam már a tavaszt
Rohanó vonat, sebesen tűnő tájak
Mégsem tudtam feledni a vágyat
Hogy egyszer érintsem kezedet
Igen, minden út hozzád vezetett
Ugye a legáltalánosabb kérdés, amit fel lehet tenni, hogy mégis mikor és miért kezdtél el írni? Mi motivált? Van-e példaképed, aki miatt elkezdtél írni?
Költözésnél találtam meg a régi kamaszkori verseimet. Visszaolvasva némelyik nagyon vicces, így felnőtt fejjel. Két, három éve kezdtem el komolyabban foglalkozni az írással, amikor eléggé mélyponton volt az életem, és igazából nem volt benne semmi tudatos, hiszen egyszerűen jöttek a gondolatok és a sorok. Úgy működött ez, mint egy öngyógyító folyamat. A jó dolgokat is leírtam, de negatív élmény sokkal több volt. Általában a gondolatokkal együtt jöttek az érzések, és így kanyarítottam belőlük valamit. Egy-egy vers megszületéséhez szükség van egy fél órára, ha nem többre.
Honnan jött a gondolat, hogy megmutatod másoknak?
Először csak a fióknak írtam, persze néhány barátom elolvasta, akik szerint tök jó az, amit csinálok, és ők kérdezték, hogy miért nem teszem nyilvánossá? Csináltam egy blogot, hogy a kutya sem fogja megnézni, mert ugye ez ilyen „félnyilvános”. Ahogy elkezdtem, jöttek a pozitív visszajelzések. Sokkal jobb, amikor olyan visszajelzést kapok, ahol nem azt mondják, hogy hű, ez milyen király volt, hanem hogy segítettek a soraim, vagy pont eltaláltam az érzelmi világát. Persze mindenkinek mást jelentenek a sorok, de ez ugye a versek sajátossága.
Nagyon sokan vannak olyanok, akik valamilyen eszközhöz fordulnak, hogy sokkal jobban ki tudjanak bontakozni írás közben. Ugye van olyan, hogy valaki elakad, és ihletet kell merítenie valahonnan. Neked mi ad ihletet? Mi inspirál? Hallgatsz-e zenéket közben? Vannak-e olyan művészek, akik esetleg képeivel hatnak rád?
Egy-egy zeneszám is van ami megihlet, de ez ritka. A saját érzelmi világomból táplálkozom.
Sokan vannak, akik nem ragadnak le egy műnemnél. Vannak, akik a poéta vonal mellett prózákat írnak, vagy regényeket. Te gondolkodtál ilyenben?
Semmi tudatos nem volt ebben. Írtam rövidebb esszéket, de azok nem olyanok. Ők erősítik a fióknak szóló írások csoportját. Személy szerint én jobban ki tudom magam fejezni verseben, és nem muszáj annyira bőlére ereszteni a mondanivalómat.
Hiszel abban, a mondásban, hogy ha egy író vagy költő szerelmes lesz, akkor a szerelme sosem hal meg?
A szerelem tárgya vagy maga a szerelem? Nálam nem így működik, hiszen az érzéseket vissza tudom idézni, de ez nem valóságos érzés. Emlékszem arra, hogy akkor ott milyen is volt, de mára már csak nosztalgiával tölt el, hiszen csak az érzést tudom visszaidézni, de bennem már nem azok élnek.
Nagyon sokan bolyonganak az internet bugyraiban, akik tehetségesek, és sokakat érdekel, hogy hogyan lehet, hogyan tudnák kiadni a műveiket. Éppen ezért érdekel, hogy a kiadót te kerested fel, vagy ők találtak rád?
A kiadó keresett meg. Többen mondták az utóbbi időben, hogy keressek meg egy kiadót, hogy hátha hajlandó lesz kiadni a verseimet, de én ezt nem akartam. Egy-két internetes portálon meghirdetett irodalomi pályázatra elküldtem a verseimet, és meg is jelentek vagy több fordulón továbbjutottak, de úgy voltam vele, hogyha az ég is úgy akarja, akkor majd jön egy nagyobb lehetőség, és tessék.
Tervezel következő kötetet?
Ha lenne, akkor lehetne, de ez nem olyan, mint egy szobafestés, hogy gondolok egyet és pár nap alatt megvan. A kötetben összegyűjtött versek is két és fél év termései. Fájdalmas pilantok voltak azok, amik hozták a gondolatokat, és az ihletet. Semmiféle ilyen tervem nincsen. Ha lesz elegendő mennyiségű versem mindenféle erőltetés nélkül, akkor lesz.
Gondoltál arra, hogy legyen egy amolyan könyvturnéd?
Tudom, hogy hasznos lenne, és nagyon szeretném, de nem túl régen kezdtem új életet külföldön, így ez fizikai akadályokba ütközik.
Mesélted, hogy Bécsben telepedtél le. Gondoltál arra, hogy lefordíttasd a kötetet?
Szóba jöhetne, ha találnék egy olyan embert, aki pontosan át tudná adni azokat az érzéseket németül, mint én magyarul. Viszont olyan gondolatom is volt, hogy egy fotóssal jó lenne kooperálni. Csinálhatna olyan fotókat, amilyen érzéseket kiváltana belőle az adott vers, és kíváncsi lennék, hogy milyen érzéseket tudna hozzákapcsolni. Ez még csak gondolat szintjén jelent meg nálam, de ami késik, nem múlik.
Köszönöm a beszélgetést, és további sikereket kívánok, Neked! Remélem, sokat fogunk még hallani rólad!
