Mindenki csatákat vív egész életében

Mindenki csatákat vív egész életében

Mindannyiunk megoldó kulcsa önmagában van, ott mélyen legbelül a gondolataiban. Egyszerűen azt kell felismerni, hogy a gondolataink befolyása révén uralni tudjuk az életünket. Mi magunk válunk ezzel a gondolataink, s egyben a sorsunk irányítójává. Hogy mit is értek ezalatt? Sokan úgy gondoljuk, hogy amik velünk történnek sorsszerűek, és előző életünkből, vagy a múltunkból eredő büntetések, melyeket le kell rónunk az élet előtt.

Lehet valóban így van ez. De már azzal, hogy a ritmikusan ismétlődő események után elgondolkodunk, nem is a miérteken, hanem azon, hogy ugyanabban az utcába sétálunk, felismerjük a velünk szembe jövő eseményeket, már irányítóvá válhatunk. Ha látjuk, ha tudjuk, hogy ismét ugyanabban a csapdában vagyunk, akkor dönthetünk, lehetőségünk van rá, hogy az események, vagy annak elutasítása mellett döntünk. Így már ugyanabban az utcába sétálhatunk ugyan újra, de ez már a mi saját döntésünk lesz, és ekkor már mi magunk leszünk azok, akik sarkon fordulunk, nem leszünk láncai ennek az utcának. A döntés szabadsága lesz a miénk. S, ha mindezt felismerjük, akkor egyre jobban nem kívánkozunk oda vissza, amit már többször megjártunk. Így már magunk sorsfordítói lehettünk, s olyan irányba haladhatunk, melyet szívből magunknak kívánunk.

Mindennek eljön az ideje. A mély fájdalomnak, a veszteségnek. Annak, amikor darabokra tör az ember. Az, amikor saját maga vesztét okozza, amikor saját gödrét maga ássa. Amikor a létra fokait maga lépi meg. Amikor eljut a felismerésig, hogy neki a lehető legjobb és a legtöbb jár, és tenni is kell érte. Megalkudni nem a kenyere, azt az élet tőle soha nem kérte csak maga hitte, mert magát alábecsülte. Amikor megtanulja a hála idejét, amikor a béklyókat leszaggatja. Amikor a maga szabadsága, akarata lesz önmaga mérvadója. Amikor megtanul az élet előtt meghajolni, mikor türelemmel bír, s tűr. Nem elvesz, hanem ad. Mikor nem áldozat lesz, hanem bőkezű. Amikor megtanulja, hogy nem pengeélen kell egyensúlyozni. Az élethez egyensúly kell, de nem vérét ontani. Amikor tudata lesz, és nem mások befolyásoltja. Amikor nem leckék lesznek az események, hanem tapasztalások, melyekből a várát felhúzhatja… Amikor képes kezeket elengedni tudván, hogy a szeretet nem elég ahhoz, hogy ami hozzá nem való azt láncként magán nem hurcolja. De maga sem lesz más szolgája. Amikor minden jóval együtt saját magát választja.

Kép: pexels.com

Könnyeim simogatnak halkan szelíden, már nem marcangolóan, hanem kedveskedve, vigasztalva engem. Sötét van, itt egyedül a szobában egyedül elmerengve. Egyedül ülök az ágyam szélén, igazából nem akarok itthon lenni, de nem is akarok sehol se lenni. Tartanék valahová, lennék valahol, de nem látom az utam, nem látom, hogy a változásomat merre is találhatnám, melyik az a sarok, melyen, ha befordulnék, mindent megváltoztathatnék. Magány az, mely kitartóan ül itt mellettem, kitartóan, pedig őt nem is szeretem. Jó az egyedüllét, őt szeretem, rá sokszor szükségem van: sokféle okom van rá, amiért szeretem. De a magány, a magány most már egyenesen az ellenségem. A magány rabszolgája lettem, mely igába hajtott, szomjaztat, és éheztet, amely alatt egyre jobban szenvedek.
Falak azok, melyekkel körbe zártam már magam, mert valahogy minden úgy alakult, hogy az a valaki lettem, aki a „szerelem, vagy szex” kapcsolatokból, mindig a rövidebbet kapja. A magány az, mely életem állandó részese lett, vastag beton fal ez, melynek súlya egyre jobban rám nehezedő terhe összerogyaszt engem. Magány fala vesz körül. Amerre csak nézek, ő tekint vissza rám a sötétben, a lámpa fényében. A sötétségen túl van már az én szívem, és annak legmélyebb zugába az én lelkem, hisz a magány elől már ő sem menekülhetett messzebbre. Hiába óriási a szív, s a lélek, valahogy társát nem leli, lehetne valakié, de még se lett senkié. Az, ki megbecsüli, ki értékelné, nem csak összetöri, és meggyötri, hanem magasba a felhők fölé emeli. Mert legbelül a falak helyett erre vágynék én is, nem maga körbe zárva sötét szobám magányában a gondolatok közé szorulva.

De igazából minden rendben van, mindezt leszámítva, nem lehetne panaszom semmire, hisz élek, felkel a nap, éhezni sem éhezem, beteg sem vagyok, csak valahogy a könny az, ami végig fut az arcomon. Könnyezem, mert nem történik semmi sem… s talán pont ez az oka a fájdalomnak, hogy nem történik semmi sem. Milyen érdekes, hogy a semmi is tud fájni, hogy milyen mély érzéseket, reakciókat tud kiváltani. De az embernek az akarat kell, hogy úrrá legyen, és a szüntelen remény, hogy lesz ez majd másképp is, mert kell másképp is lennie! Legyen minden újrakezdve! Újra kezdeni, amit elrontottam, tiszta lappal, felfrissülve újra neki indulni, amit eddig észrevettem, vagy még fel sem tűnt, azt másképp kezelni.

Lassú léptekkel kinyitom az ablakot, hogy mindaz, mely bent rekedt azt mind kiengedjem, hogy a friss levegővel helyet cseréljenek. Takarómba bújva, azt magamhoz húzva nem érzem már magányosnak magam. Hinni azt, hogy majd velem lesz valaki. Ha most testileg nem is, de lélekben valaki most is velem lélegzik. Tudom, hogy angyalaim az ablakom párkányán lábat lógatva a párkányon ülnek, s vigyáznak rám, míg én mély álomba nem zuhanok és elűzik rossz álmaim, védenek, mint lelkem leghűségesebb katonái, hogy legalább álmomban nyugalmam megtaláljam. Akik nap, mint nap észrevétlenül is mellettem állnak, hogy sötét gondolataimban elveszve minél közelebb tartsanak a tiszta, szerethető valósághoz.

Félünk igazi önmagunk lenni és az ember oly sok pofont kap, ha mindazt meg is mutatja, de majd lesz, aki majd szereti igazi valónkat, én most így térek nyugovóra…

Írta: Török Réka

Kiemelt kép: pexels.com

Szerző:

Vendégszerkesztő

Ezt a cikket egy kedves vendégszerkesztőnk írta. Ha van egy jó írásod, vagy szeretnél hozzánk írni, egy vagy akár több cikket, jelentkezz nálunk emailben a lendulet.magazin@gmail.com-on.

Szólj hozzánk!