Hogyan is tudhatják, hogy milyen érzés egyetlenszer melletted ébredni, akik minden nap egymás mellett ébrednek.
Nagyon sokáig hittem a szerelem első látásban, meg az első másodperctől tartó rózsaszínködben. Kicsit féltem is, hogy ha ez nincs azonnal, akkor onnan menekülni kell. Mert ugye az idő az nagy úr, én meg minél hamarabb boldog akarok lenni valaki mellett. Hittem a hercegekben, félig felnőtt fejjel is, még ha az a bizonyos fiú a verandán, a doboz cigijével a kezében, közölte velem, hogy olyan úgysem lesz.
Aztán történt valami, vagy pontosabban valaki, aki nem akart elengedni. Akkor sem, ha én szinte teljes erőből a másik irányba akartam rohanni. El akartam őt lökni magamtól, mert nem volt értelme. Nem hiszek a távkapcsolatokban, és ragaszkodtam a szerelem első látáshoz. Mi meg már addigra találkoztunk egy párszor. Minden engem igazolt látszólag. Szegeden felszálltunk a saját buszunkra, ki erre, ki arra. Aztán valahogy folytatódott. Valahogy magába szippantott egy mese, aminek úgy tűnt az egyik főszereplője leszek.
De igazából nem is erről akarok most írni. Nem a részletekről, hanem ami ezután következett. Hiszen mindig következik, menetrendszerint a történetekben. Az idő múlik, az érzelmek kopnak. A problémákat újabbak követnek, hála a felnőtt létnek. Az emberek elkezdik feladni. Az emberek végtelenül lusták ahhoz, hogy helyrehozzanak valamit. Ma már szakíthatunk a neten, a legkisebb megbánás nélkül. Átírhatjuk egy másodperc alatt a státuszunkat. Majd visszaállíthatjuk. Mikor éppen milyen kedvünk van. Kicsit több a stressz, mint amivel elbírnánk, és már el is küldjük a fenébe a másikat, kilépünk csetről tüntetőleg. Összecsapjuk a laptopot. Elkezdünk másoknak az üzenőfalára írogatni, hogy tudják, hogy amúgy még mindig a gép előtt vagyunk. Csoda egy világ ez.
” Az emberek gyengék, mert egy idő után beleszarnak az életbe. Már megvan a csaj már megvan a csávó, és akkor már lehet úgy kinézni mint egy rakás szar. Csajoknál ez duplán sőt triplán igaz. Úgy érzik elhanyagolhatják magukat. Hát tévedés kedveseim, ezek ágyazzák meg a fasza kis megcsalásokat meg szakításokat, nem mellesleg a szexuális élet csökkenését… “
Ez az egész rohadt nehéz. Legalábbis az eleje rettentően megviselt. Mire kitapasztalsz mindent. Kiépíted a szokásokat, kiépítesz egy életritmust.
” Az addig teljes értékű párom most egy villogó, tehetetlen … zöld pötty a neten. “
Próbálsz alkalmazkodni. Alkalmazkodni mikor itthon van, hogy lehessen a családjával, a barátokkal. Pihenhessen annyit, amennyit csak tud, a sok meló után. Nem volt könnyű felfogni, hogy mennyit kell dolgoznom magamon, a türelmen, az empátián. Dolgozni azon, hogy egyáltalán stabil lábakon álljon a bizalom. Az internet gyilkos dolog tud lenni, ha az ember féltékeny. Túllépni ezeken és bízni, hogy majd a végén jön valami csoda, amitől könnyebb lesz. Vagy ilyesmi. Reggelente egyedül ébredni. Ha jó hírt kapsz azzal estig várni, hogy elmondhasd. Ha pedig rosszat, akkor inkább el kell-e titkolni, és várni egy olyan napra, mikor kevésbé lesz kimerült. Készülni vidám történetekkel, hogy elviselhetőbbé tedd az ott létét. Agyalni meglepetéseken, tervezni, megnevettetni. De folyton csak dolgozni, mert közben érzed, hogy ez mégis megéri. Mikor együtt nevettek. Hiába lesz szar a net, már annyira, hogy videón se látjátok egymást. A vége mégis az, hogy mikor hazajön, akkor aztán nem vagy egyedül.
De tényleg a világon semmi nem működik csak úgy, hogy ülsz és vársz. Ha meg éppen nem tetszik, ha nyűgös vagy, akkor inkább azt mondod egyedül biztos jobb. Szakításokkal, legyen vége dumákkal vagdalózunk…
Az egészből persze nem látszik semmi, csak a vidám képek facebookon, hogy úgy néztek ki mint egy házaspár stbstb. Meg, hogy soha nem voltál még ilyen boldog. Igen, mert a másnapos szar képeket nem tölti fel az ember.
De innentől csak az irigyelje a boldogságom, aki úgy érzi, hogy megdolgozott a sajátjáért, és mégsem megy neki. Tanulni kell egymástól. Tanulni élni. Bizalmat, elfogadást, türelmet. És akkor bárhogyan is lesz, de megéri.
