mindent újra.

mindent újra.

Állunk. Egymást kergetik a lámpák.
Miért van az, hogy a zöldek mindig részegek, és valahogy sosem találják a helyüket?
Addig talán kétszer is elmesélem a történetünket egy szomorkás, idős néninek.
Bólogat majd, de úgysem érti meg.
Mert instabilabb vagyok az internetkapcsolatnál. Te meg csak elkerülhetetlen, mint az autószerelőknél az a fránya meztelen nős naptár.
(Nem) válunk szét. Életszerű. Mint ahogy az órák is felfelé járva romlanak el.
Kisgyerek módjára szorítom a kezed.
De amúgy tényleg, van fogalmad róla hogy a sörömet előttem hány ember foghatta meg?
Most csak úgy lefesteném Neked a ködöt, a fa alá raknám és hoznék mellé füstszagot.
Komolyan, kiskorom óta azt hiszem, hogy az emberek tulajdonképpen az életüket meg az érzéseiket égetik el. Azért ilyen elviselhetetlen.
Holnaptól a levélírást is elkezdem és nem nyitogatom a kotyogós kávéfőző tetejét. Nem. Nem. Nem.
És megbocsájtok majd mindenkinek, aki valaha bántott.
Mert a haraggal csak saját magad mérgezed. Így mind csak magának ártott.
Befejezem majd minden egyes történetem és megálmodom újra minden rólad szőtt álmom.
Minden szavam csak illúzió az órád sebesen járó mutatóinak szögében.
Hálás vagyok. Fogd be a füled, mert vagy még ezerszer elmondom.
Észre sem veszem, hogy megint hangosan gondolkozom.
Zöld. A kezed a sebváltón.
A lámpák gyorsan, én lassan józanodom.
Hosszú idő után újra, már semmi másra nem vágyom.

kiemelt kép: Bence Nagy Photography 

Szerző:

Klau
"talán csak azokat keresem, akiket én is félek majd elveszíteni."

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás