Miután elengedtelek…

Miután elengedtelek…

Azt hiszem, egyszer mindenki életébe eljön az a valaki, aki megtanítja, hogy mit jelent igazán szeretni. Ez nem feltétlenül jelenti, hogy az illető örökre az életünk része marad; inkább csak azért jön, hogy adjon valamit, amit más soha nem tudna. Nekem is volt egy ilyen ember az életemben, akiért mindig hálás leszek. Ma megtaláltam az utolsó levelet, amit egy éve írtam neki – vagyis inkább hozzá, mert sosem küldtem el neki. Nem tudtam nem mosolyogni. Nem tudok nem mosolyogni, ha rá gondolok. Mert így utólag visszagondolva minden olyan egyértelmű. Most már tudom, hogy azért jött, hogy megtanítson szeretni – önmagam. Ezért örökké hálás leszek neki. És most már azt is tudom, hogy a következő életünkben úgyis találkozunk majd. Addig pedig mindig itt lesz valahol, ha éppen szükségem van egy jelre az Univerzumról. Én ebben hiszek. 

„Most azt tanulom éppen, hogy milyen úgy létezni, hogy nem rólad szól minden a lelkemben. És jó. Nem erőltetni, hogy legyen minden jó, ettől lesz jó. Nem tudom mikor volt az a pont, hogy nem akartam már hozzád szaladni minden apró gondolatommal, de talán nem is kell dátumhoz kötni az elengedést. Néha azt gondolom, olyan régóta nem írtam már rólad, hogy talán azt is elfelejtettem, hogy létezel, aztán eszembe jutsz, és már nem fáj, és csak nevetek magamon, hogy mennyire szerettelek. Egyetlen percet sem cserélnék el, amit azzal töltöttem, hogy rád gondoltam. És örülök, hogy nem tudtalak mással pótolni, mert téged úgysem lehetett volna, már belátom. Hogy mi voltál, még most sem tudom, de jó voltál, és rossz is, és egyszerre minden. Még mindig hiszek benne, hogy lesz dolgunk egymással, majd a következő életben, vagy azután. “Egy alternatív univerzumban most másképp lenne.” – ahogy mondanád. Talán tényleg azért jöttél, hogy megtanuljam végre szeretni magam, mert nagy részed volt benne, akkor is, ha valójában ezt mind egyedül értem el. Még mindig azt gondolom, hogy te vagy a legjobb dolog, ami ezzel a világgal történt, meg persze velem. Nehéz így írni rólad, hogy nem fáj, így nem jönnek a barokkos körmondatok olyan egyszerűen. De most először végre kimondtam hangosan, hogy elengedtelek. Jó végre nem hazudni magamnak.

P.S.: Köszönök mindent.”

kiemelt kép: www.elephantjournal.com

Szerző:

Antal Andrea
“Mindünk anyaga sugárzó lehetne, ha mernénk hasadni.” /Fodor Ákos/

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás