Mókuskerékbe ragadt életek

Mókuskerékbe ragadt életek

A buszpályaudvaron álltam, ki tudja mióta, a lábaim nem akartak mozdulni. Csak néztem a távolodó buszokat, figyeltem a táblákat, mikor hova indul a következő járat. Arra gondoltam, csak fel kellene szállni, jegyet váltani, és a végállomásig meg sem állni. Mindegy hova jutnék, csak el, valahova messze, bárhova. Mindegy mi lesz, csak valami történjen már.

Olykor sok az élet. Minden történik, miközben semmi sem. Csak telnek a napok, ugyanúgy, mintha minden állandó lenne. A reggel jól begyakorolt mozdulatsora félálomban, majd a napi rutin, ugyanazok a helyek, ugyanazok az emberek, mintha még a kérdések és a válaszok se változnának, majd a pár óra szabadidő, mikor annyi mindent kellene tenni, de végül semmihez sem marad erő, végül pedig az ágyba zuhanás, és a kör kezdődik előröl, újra és újra.

Néha azt képzelem én vagyok a szomszédlány egykori hörcsöge, aki úgy futott a mókuskerékben, mintha tényleg elhitte volna, jut valahova, majd fáradtan dőlt el, de aztán felállt, és folytatta. Sosem adta fel. Talán tényleg elhitte, viszi valahova a kerék. Talán én is elhiszem. Elhisszük, aztán beleöregszünk az álmokba, és már mindegy lesz.

Néha meg csak egyszerűen elfelejtünk álmodni, hiszen minek, minek ringassuk magunkat tévképzetekbe, ha a vége úgyis csak csalódás. Legalább magunkban ne kelljen csalódni. Ha nincsenek vágyaink, nincs miről lemondani, ha nincsenek céljaink, nem lesz mit sajnálni, hogy nem értünk el.

Tényleg így kellene, sosem álmodni? Tervek nélkül ugrani a mókuskerékbe, és csak a kiutat remélni? Ha kijutunk, hova érünk? Az út vége a halál? Ennyi lenne? Futni, még erőnk bírja, majd összerogyni?

weheartit.com

weheartit.com

Köszönöm, én ebből nem kérek. Hiszen még a hörcsögnek is van vágya, hiszen ő is elhiszi, jut valahova, harcol a körülmények ellen, és ha nem is a kerék jutatatja ki a ketrecből, talán egyszer valaki nyitva hagy egy ajtót, és akkor eléri a célt. Csak nehogy annyira fusson a kerékben, hogy ne vegye észre a nyitott ajtót.

Talán néha mi is annyira hajtjuk a saját emberméretű mókuskerekünk, hogy közben nem látjuk a nyitott ajtókat mellettünk. Néha csak ki kell szállni, és be kell lépni. Persze, nincs garancia, hogy az ajtó visz valahova, ahogy arra se, hogy az a jó irány, de néha kockáztatni kell. Néha csak annyi a dolgunk, hogyha egy ajtó kinyílik, mi belépjünk, a többi majd megy magától. A kerék pedig megvár, nem fogja senki hajtani sehova, ha meg mégis, úgyse jut messzebb nálunk.

Most kell merni, hiszen nem élünk örökké. Megöregedni az álmainkat dédelgetve, és várni, hátha egyszer megvalósulnak, talán rosszabb, mint meghalni. Ugyan folyton a haláltól félünk, pedig inkább az álmainkat kellene félteni. A halott álmok jobban fájnak. Az a sok mi lett volna ha, amikről sose tudjuk meg, mi lett volna, mert még lett volna időnk, nem mertünk bátrak lenni. Ahogy a mondás tartja, inkább bánjam meg azt, amit megtettem, mint azt, amit nem. Fogunk hibázni, fogunk tévedni, és néha baromira fog fájni. Nem ígéri senki, hogy ez egy könnyű menet lesz, lehet, hogy rettentően kemény lesz, de legalább végre történik valami, végre érezzük, hogy élünk.

Márpedig én érezni akarom az életet, minden örömét, és minden fájdalmát, nem kicsit akarok élni, hanem nagyon, úgy igazán, teljes erőbedobással. Ehhez pedig el kell hagyni a mókuskereket, és be kell lépni az ajtón, talán épp egy buszajtón, és elindulni, bármerre. Hiszen az utunk, csak akkor kezdődik el, ha meg merjük tenni az első lépést. Jó utat!

(kiemelt kép forrás: https://aspergercafe.files.wordpress.com)

Szerző:

*"a narancsnak nincs szíve" bárcsak narancs lehetnék*