Péntek van. Fél hat is elmúlt. Három után jöttem meg a munkából, biciklivel, hatalmas forróságban, enyhe, meleg szélben, abban reménykedve, hogy a terebélyes szoknyámat megkíméli a hátsó kerék, és nem kapja be a küllői közé. Mindjárt hat óra. S én még mindig Facebook-on nézem ott azt a kis kérdést, hogy: ,,Mi jár a fejedben?” Bárcsak tudnám. Én lennék a legboldogabb, ha nem minden percben az lenne az egyetlen gondolatom, hogy holnap szombat, és nem tudok írni. Nektek írni. Magamból.
Tudjátok, télen a barátságtalan hidegre fogtam, a korán sötétedésre, a sok kutyagolásra a hóban meg a csúszós utakon. Tavasszal próbáltam visszatérni önmagamhoz, de az sem ment teljes erőbedobással. ,,Biztos tavaszi fáradságban szenvedek, csak ez lehet az oka” – mantráztam folyton. Hát, kérem szépen, nyár van, június 12-e, ráadásul péntek. Ragyogó napsütés, az egész természet egy nagy nyüzsgés, minden él és létezik; csicsereg, mozog, virágzik, illatozik. Színek, fények, varázsok. Ugyan mi a fene lehet a problémám? Kérdezem teljes felháborodással magamtól, most már órák óta. Na, ne már, hogy ezt most meg a hőségre fogom! Kifogások keresésében csillagos ötös voltam mindig.
Pont ma vettem le a könyvtárban a polcról egy önsegítő könyvet. Nem is tudom, mi volt a címe. Nem hagyott bennem elég nyomot. A cím alapján az író a hangsúlyt önmagunk megismerésére helyezte, hogy harmóniába kerüljünk önmagunkkal és uraljuk gondolatainkat, tetteinket. Bele-bele forgattam, elolvastam egy-két mondatot, majd becsuktam, visszatettem a helyére, és elgondolkoztam. Azon, hogy hetente-kéthetente írunk nektek inspirációs írásokat. Minden szerkesztő más stílusban szól hozzátok, más témát ragad meg. Nem is tudnék két egyforma inspirációs cikket találni, hiszen teljesen más szemmel és gondolkodással szemléljük mindannyian a világot (illetve a világunkat, hiszen sokszor a saját életünket állítjuk fel példaként). Rá kellett jönnöm, hogy piszok nehéz munka ez. Na, nem azért, mert egy öntelt hólyag vagyok, és a vállamat akarom megveregetni nagy büszkeségemben. Hanem, mert tényleg így van.
Amikor én leülök, hogy írjak nektek valami inspirálót, rögtön az jut eszembe: oké, de segít ez valakinek? Inspirálni a legnehezebb. Megtalálni a saját hangod, egy életszakaszod, amiből tudsz meríteni, egy kapcsolatod, amit ki tudsz elemezni – a legkönnyebb. De ezt megírni úgy, hogy az ország különböző pontjain, különböző embereket, különböző életekkel inspirálj a szavaiddal – az a lehető legnehezebb. Kalapomat emelem Müller Péter, Popper Péter, Bagdy Emőke, és akár Oravecz Nóra előtt is, hogy ezt a műfajt tisztességgel, felelősséggel és hatalmas bátorsággal fel tudják vállalni, és meg tudják csinálni.
Becsülöm azokat a szerkesztőtársaimat, akik folyamatosan frissítik az Inspirációs rovatunkat, és köszönöm nekik, hogy vannak. Mert előfordul, hogy ők inspirálnak engem. Mert bizony rengetegszer van, hogy egy újságíró leül, és nem tud írni. Pedig régen, amikor újságírást tanultam, folyton arról panaszkodtam, hogy ,,ne mondjátok meg nekem, miről írjak, mert az nem megy.” Most mi van? A nagy szabadság. Szabadon mozoghat a kéz, ha mozogna.
Látjátok? Nekünk is vannak (írói) válságaink, melyeket – ha nem is büszkén, de – kimondunk.
Szóval, inkább mondjátok meg, miről írjak. Mire van szükségetek. Az talán menne.
(Kiemelt kép: We Heart It)
