Sercegő kávéfőző… és megakadt a kurzor. Egyszerűen nem ment tovább. Ültem még rajta két percet, de nem. Semmi. Halk nesz a szobában. Valami kattog. Az ablak nyitva, kintről jönne a zaj? Nem. Mindenki alszik. Késő van már.
A teás bögrémre pillantok, épphogy pár korty még maradt benne. Friss gyümölcstea, egy szelet citrom hiányzik még tökéletességéből, meg még egy menta levél. Pár darab jégkocka és máris túl nagyok az elvárásaim.
Megfogta a fantáziám egy fiú. Nő létemre ez nem is meglepő. Csakhogy ez a fiú más. Olyan világítós kék szemei vannak. sötét színű a haja. És a mosolya olyan, hogy boldog leszel tőle egész a nap. A pillantása meg felperzsel belülről; és átégeti a szíved.
Egy virágos ruhás napon, amikor a kedvenc kis szürke cipőmben sétáltam befelé a munkahelyre, lettem figyelmes arra, hogy néz. Rám mosolyog, köszön és már csak egy azonosítatlan mosolyt vélek felfedezni az arcomon, amit nem tudok levakarni. Olyan, mintha a testem maszkot öltött volna.
Hazamegyek. Piros kis csengős biciklim betolom a garázsba, amin úgy érzem magam mindig, mint egy szép olasz lány, aki a nagymamájához hajt minden délután egy teára és egy kis sütire. Ezen gondolatmeneten futkorászva, bemegyek a konyhába és sütök két tepsi muffint. Olyan csokisat, amiben ropogós csokoládé darabkák vannak, de olyanfélék, amiket még, Willy Wonka is megirigyelne tőlem. lefőzök mellé egy kancsó teát, és beülök egy jó könyv mellé a kedvenc fotelembe. Az olvasás, a sütemény és az ital energiája átjárja lelkem és újra, abban a dohos szagú kis olasz házikóban érzem magam. A régi nosztalgikus illat nem orrfacsaró, inkább olyan megnyugtató és kellemes.
Álmodom. A kék szemű fiú rám nevet. Becsomagolok három muffint és másnap reggel az asztalára teszem. Nagy szerencsémre észrevesz és megszólít. Majd csalódok, hogy a képzeletemben talán barátságtalannak elkönyvelt fiú, egy nagyon kellemes személyiség.
Egy percre átkozom az eget, hogy miért nem ülhetek fel a piros biciklimre és mehetek a nagymamához, az olasz szőlőskertbe.
Színes mintás rövidnadrág, rózsaszínes atlétával, a földön egy virágmintás sál olvadozik a melegtől. A teámban megolvadt a jég, a kattogás még mindig nem nyugszik.
A fiú hajthatatlanul lopja az ihletem és lelkem darabjait. Belső szerveimen táncol. Kezem remeg, a szívem ütemeseket dobban.
Ez az óra lesz. Az óra kattan nagyokat. Kinyitom a szemem. Az első, amit meglátok a plafonon lógó hajszálvékony pókhálón leereszkedő „soklábú”. Körbe nézek ijedten. Hol vagyok és milyen nap van. December tizenhárom. Nagymamám régi kötött pulcsija van rajtam, horgolt meleg zokni a lábamon. A tea elhűlt, mert unta rám a várakozást. Egy könyv ugrik ki az ölemből a földre. Hideg van és én csak álmodtam.
Az ablak zárva, de az a valami még mindig kattog.
foto: weheartit
