Lásd ki mondom, egyedül maradtam,
megint!
Csak a szélcsapja be az ajtót néha.
Miután ő is ritkán jár felém, s terít
egy újabb porréteget az emlékek végtelen
képtárára.
Felvonul a díszes társaság, a múltam s
nevetnek rám,
orrom alá dörgölve,hogy eldobtam amit
akkor kínált.
Hogy nem kellet a szíve s hogy vágytam a
tiedre,
s most könnyemtől nem látom mi kellet
belőled.
Monoton egymásutánban jön a holnap a
ma után, enyhít
egy keveset a fájdalmon minden nap.
Halomban áll a mosatlan a mosogató
bűzlik
Mert elvitte erőmet a melankólia.
Kuszán csomókban áll a hajam, szánalmas
látvány,
Le is takartam a tükröt, a kutya ne lássa
magát.
Szegény, egyik füle nincs s nem viseli jól,
De kint sem tarthatom így a tükröt
eldugom.
Felbontatlan posta halomban hever a
kanapén, legyint
a postás is mikor ott látja a múlt hetit is.
De nem írtál így nincs mit adniuk, a szavak
semmik.
Értéktelen vonalak mik a fákat ölik.
Ahogy a hiányod öl meg naponta egy
újabb darabot.
Egy újabb réteg büszkeséget mi
mellkasomban dagadott,
Ahogy a kezed fogva álltunk s vártunk a
körútnál.
Most egyedül rovok esténként újabb kört
kör után.
A szemben lévő lakásban vacsorát főz egy
pár, egyik
kezében a kés másikkal az arcát simítja
végig.
Micsoda béke áradt abból az érintésből.
Ahogy te simogattál, bár ez is már régi.
Elmúlt s visszatért a valóság hozzám,
Mit első mosolyoddal el loptál
Álmot helyeztél helyette szívembe.
Hatalmas csalódást mi a lelkemet megölte
Ismét!
Írta: Simófi Annamária
Kiemelt kép: http://www.pexels.com