Vannak ilyen napok és olyan napok. Egyes napokon nem tudunk elviselni semmit, és senkit. Az emberek körülöttünk, akiket szeretünk egyszerre csak túl bosszantóak lesznek. Bosszantó, ahogy mindig ugyanazt csinálják, ugyanazokat a szavakat használják, és ugyanazokat hibákat követik el sorra. Egyszerre csak nem tudjuk tovább elfogadni a csomagot, amit maguk mögött hordoznak, amit magukkal hoztak.
Egyszerre túl sok lesz minden: az elmulasztott beszélgetések, az elfelejtett ígéretek, a csend, amit kitöltünk valaki mással. Elfogy a türelmünk. Tudjuk előre, hogy a mai nap is pont ugyanolyan lesz, mint az előző. Ugyanazokkal a szavakkal áltatjuk magunkat, ugyanúgy szürcsöljük a kávét reggel, egyedül. Nincs napsütés, nincsenek vidám dallamok, nincsenek mosolyok, amik megtörhetik a mosolytalanságot. Vannak ilyen napok, amikor még önmagunknak is sok az, akik vagyunk.
És vannak napok, amik napsütéssel kezdődnek. Amik olyannyira vidámak, hogy fáj az arcunk a mosolygástól. Amik tele vannak izgalommal, kalandokkal és boldogsággal. Ezek a napok nem szürkék, nem halványak, inkább fényesek, és szinte ordítják, hogy: az élet gyönyörű. Ezek azok napok, amikor itt vagy.
Talán nem lenne meg az egyik a másik nélkül. Nem lenne elég vidám egy nap, ha nem lett volna előtte száz szomorú. Talán nem tudnánk mosolyogni a napsütésnek, ha minden egyes reggel ő keltene. Lehet, hogy ez teszi széppé a szép napokat: a várakozás. Amikor nincs semmi, aminek örülhetnénk, csak a vágyaink, hogy egy napon majd boldogságban ébredhetünk. Egymás mellett, az ágytól összegyűrve.
Kiemelt kép: www.pexels.com