Napsütés, koncertek, lánggolyók és metálvilla – VOLT fesztivál beszámoló II.

Napsütés, koncertek, lánggolyók és metálvilla – VOLT fesztivál beszámoló II.

Hasonló lendülettel folytatódott a VOLT fesztivál a következő napon is, lelkes metál és rock rajongókkal karöltve tértünk vissza a Lővérek lábához, hogy egy izzasztó nap után, egy csodás naplemente kíséretben köszöntsük az igazi legendákat. Kezdjük hát!

Köztudott volt, hogy a erre a napra már hetekkel ezelőtt elfogyott az összes jegy. Ennek legfőbb okát, az esti Iron Maiden koncert jelentette. Az igazi rajongók már december óta vártak a jegyekkel a kezükben, hogy végre megláthassák kedvenceiket. Ezt az is jelezte, hogy a fesztiválon körülbelül délután 4 órától gombamód szaporodtak a fekete, feliratos pólós egyének, sőt az átlagéletkor is feltűnően megemelkedett az előző napokhoz képest… Ahogy a hőmérő higanyszála is.

Ha lehetett még tovább fokozni tuti ez a délután lett a legmelegebb, pedig reggel még ígéretesen vékony felhők takarták a napot. Természetesen mire felértünk rendesen kitikkadtunk, és mivel csak a túlélésre koncentráltunk, nem is jutott el hozzánk a hír, hogy az Intim Torna Illegál korábban kezdett az eredeti programhoz képest. Ezzel önmagában szerencsére nem lett volna semmi baj, hiszen odaértünk a helyszínre, azonban a forróság, olyan méreteket öltött, amit elképzelni se tudtam. A fiúk igyekeztek feldobni a hangulatot, de úgy láttam a nappal ők is rendesen megküzdöttek.

Azok akik alkalomhoz öltöztek, vagyis fürdőruhában jöttek, viszonylag jól bírták a helyzetet, viszont az alulról a műanyag elemek úgy égettek, hogy cipőn keresztül is érezni lehetett. Sajnos ekkor egy vizes locsolós fiú sem járt arra, pedig itt aztán igán jól jött volna egy kis hűsítés. Egy kicsivel hátrébb szerencsére belefutottunk egybe, de sajnos ahhoz ott kellett hagyjuk a koncertet, és sürgősen árnyékba húzódni. Aki kitartottak, bizonyára egy komoly cardio edzéssel is felért ez a műsorszám, de ez is bizonyítja: egy ITI rajongót semmi sem állíthat meg.

Szóval mi egy kicsit megpihentünk az árnyékban, csupán csak addig, amíg nem lépett a “Nagynagyszínpadra” a The Raven Age. Az együttes számomra teljesen ismeretlen volt, viszont hangulatos kis koncertet adtak.  Igaz, a korai kezdés miatt viszonylag kevesen voltak rájuk kíváncsiak, viszont a tagokat nem érheti panasz, mert úgy zenéltek, mintha csak telt ház lett volna. Szóval, aki szereti a kicsit dallamos, de azért kemény metált, jó ha figyel majd erre az angol együttesre. Külön plusz pont nekik azért, hogy a végén egy magyar zászlóval együtt fotózkodtak. Sok külföldivel ellentétben, legalább ők tudták hova jöttek. 

Ezek után nem hagyhattuk ki a fesztivál egyik fő látványosságát, a Sopron Eyet. Igaz én eléggé tériszonyos vagyok, de a látvány minden izgatottságért kárpótolt. A szép időben jó messzire el lehetett látni, és körbe lehetett nézni az egész fesztiválon. Ha már látvány, az óriáskeréktől, a drótköteles pályán át az utolsó kis ledfüzérig minden jól ki volt találva, igaz ezek igazán hangulatossá este váltak. 

Napközben (legalábbis én biztos) sokan igyekeztek túlélni a hőséget, talán kicsit kevés árnyékos ülőhely szerepelt a kínálatban. A legtöbb helyen, ahol pedig napközben árnyékosabb lett a terület, ott az étkezős bódékból kiáramló hő egy jó kis katlant eredményezett, legfőképp a szűk részeken, tehát ez nem segített.  Persze lehetett hova menekülni, például a Diákhitel Kávézó részre, amit sokan arra használtak, hogy a másnapossági szundijukat ejtsék meg az elhelyezett párnákon, így viszonylag elenyésző hely szabadult fel. Sajnos ezek miatt is, ezekből a programokból nem igazán vettük ki a részünket. 

Amint véget ért az óriáskerekes móka, átmentünk a Magashegyi Underground koncertjére, ami várokozásaim szerint zajlott. Bíborka, ahogy kilépett a színpadra magával ragadta az egybegyűlt, szép számmal megjelent rajongók hadát, bár az elején kicsit mindenki bágyadtan vette fel a fonalat. Bizonyított tény, hogy a legtöbbet kezekből formált szívet nekik szánták. Ez valószínűleg nem véletlen, hiszen szuper zenék követték egymást.

Nem nagyon akartunk eljönni Bíborkáék andalító koncertjéről, de mindenképp be akartunk nézni az Esti Kornél bulijába is a Samsung Teraszra. Hát itt alig lehetett volna egy tűt is leejteni a közönség közé, úgyhogy csak épp, hogy odafértünk néhány fotó erejéig, átvágva a táncoló tömegen. Azt hiszem a fiúk egyre népszerűbbek, már ha lehet még tovább fokozni a hangulatot, a tavalyi EFOTT-os koncertjükhöz képest

De nem maradhattunk sokat, mivel már hangolt a Tankcsapda, akik egy irtózatosan kemény bulit toltak. A színpad előtt szintén tolongás és lelkes csápolás fogadta az együttest, akik effektekkel és régi számokkal is meghálálták a lelkesedést. Magam se tudom mennyien lehettek, de mindenhol csak embereket láttam közel és távol. 

Egyébként a fesztivál legviccesebb momentuma is ide köthető, mivel a Brains együttes klippjéből ismert kaszkadőr be nem jelentett kippforgatást rögtönzött a leállított óriáskeréken. Erre a koncert közben még Lukács Laci és a kamerákat kezelők is felhívták a figyelmet, amire jó néhányan riadtan pillantottak oda. Egy pár srác kisebb pánikba esett és meg kellett nyugtatni őket, hogy nem, az az ember nem unta meg az életét, és biztos nem fog leugrani a magasból… Persze ez kb. 2 percig volt érdekes, mikor meghallották az egyik kedvenc Tankcsapda számukat és folytatódott tovább az ugrálás.

Ekkor már jókora tömeg állt a mellettünk lévő Nagyszínpadnál, hogy az elvakult rajongók lehető legjobb helyet foglalják az Iron Maidenen. Igazából, ahogy véget ért a Tankcsapda és megindult a tömeg, a jobb oldalon alig lehetett mozdulni. Itt nagyon nehéz volt bármerre is elindulni, már felkészültünk a legrosszabbra, hogy csak kivetítőn élvezhetjük a koncertet. Szerencsére azonban, ahogy átvágtunk a színpad előtt, átérve a baloldalra meglepődve tapasztaltuk hogy csupán csak szellősen álltak az emberek. Tökéletes volt, közel az italpultokhoz, és még láttunk is. Még a gyönyörű naplementét is sikerült lencsevégre kapni.

Az Iron Maiden pontosan kezdett, úgy gondolták nem húzzák senki idegeit, sőt a fanok legnagyobb örömére végigzenélték azt jó két órát. Igaz aztán hallottam, hogy többen szánakozva említették meg, hogy “40 évet nem lehet 2 órába belesűríteni”, de ne legyünk szigorúak, a tagok megpróbálták. Ahhoz képest, hogy nagyon gyér ismereteim voltak a zenéjüket illetően, egész jól szórakoztam. Ennek az is köszönthető volt, hogy minden fény és effekt olyan grandiózusra sikerült, hogy azon csak ámulni lehetett. Összességében egy pirotechnikát nem nélkülöző, és színházi kelléktárakat is megszégyenítő előadás volt. Nem is értem, hogy fért be minden abba a repülőbe… 

Bruce Dickinson énekes, pedig fiatalokat megszégyenítő lendülettel szántotta fel s alá a színpadot, illetve öltözött át legalább négyszer. Minden számnak története volt, és a csodás gitárquartett valamint az óriás dobfelszerelés alkotta precíz alapokkal együtt felejthetetlen élményt adott. Számomra a Speed of Light és a Fear of the Dark szerepelt az „ezeketmuszájeljátszaniuk” listámon, és ezeket megkaptam.  Szegény Nicko McBraint sajnáltam, akit körülbelül kétszer lehetett látni az egész koncert alatt, mégpedig a két elköszönésnél, annyira eltűnt a hatalmas dobszerkó mögött. De akkor viszont lelkesen a tömegbe dobott két cintányért is. Lehet ez valami kompenzálás volt. Mindenesetre hatalmas élménnyel lettünk gazdagabbak, reméljük, még jönnek egyszer erre a környékre. 

Ahogy lezajlott a koncert az idő is lehűlt és a tömeg szétszéledt a többi színpadhoz. Én annyira túltelítődtem élményekkel, hogy nehezen viseltem a hatalmas emberáradatot, és valahogy nem igazán jött be egy éjszakai diszkó zenéje sem. Már csak arra tudtam gondolni, hogy remélem elérem a hajnali vonatomat. Szuper élmény volt ez a fesztivál, olyan, amire évekkel később is jó lesz visszagondolni. Jövőre ugyanitt VOLT? A dátum már megvan.

Fotók: Kiss Nikolett

Szólj hozzánk!