Már akkor tudtam, hogy interjút akarok készíteni vele, mikor még nem tartoztam a Lendület csapatához. Már akkor éreztem, hogy ez a lány valami olyasmit tud, amit nem mindenki ezen a földön, ráadásul ezt még meg is osztja velünk. Mikor elküldtem neki a kérdéseket azt kértem tőle, hogy ne fukarkodjon a szavakkal, nyugodtan írja le a gondolatait, hisz úgy gondoltam, hogy őt nem lehet megismerni 2 kurta mondat alapján. Igazam lett. Nem is szaporítom tovább a szót, ismerjétek meg Narcissa Grey-t(igazi nevén Niebl Mirellát), akinek a képei láttán úgy éreztem, hogy igenis érdemes alkotni és adni világnak magunkból egy szeletet.
Ajánló róla: https://lenduletmagazin.hu/ajanlo-narcissa-grey-photography-and-other-artworks/
Forrás: Facebook
Mikortól kezdett el érdekelni a festés és a fotózás világa?
Furcsa, mert ezt a kérdést rengetegen felteszik nekem, és rendszerint meglepődnek mikor azt válaszolom, hogy mindössze 4 éve, vagyis nagyjából 2010 óta. Az oviban persze én is rengeteget rajzoltam – mint a legtöbb gyerek – és mindig jó volt a kézügyességem, de 14-15 éves koromig meg se fordult a fejemben hogy ezzel komolyabban foglalkozzak.
Mi az, ami inspirál téged és lendületet ad?
Hú, ez nehéz kérdés. Van olyan, hogy hetekig csak ülök egy vázlat előtt, és képtelen vagyok bármit is kezdeni vele, aztán meg három óra alatt megfestek egy képet. Ha inspirációra vágyom, gyakran elmegyek sétálni, főleg erdőben szeretek mászkálni, a kitaposott ösvények helyett gyakran csak úgy keresztül mindenen. Ezeket a „sétákat” inkább túlélő-túrának nevezném, mivel rendszerint koszosan, ázottan, sebekkel és karcolásokkal tele érek haza, de mindig valami jóleső fáradtsággal, ami után testileg-lelkileg frissnek és tisztának érzem magam. A sáros ruháim ellenére is. Sajnos mióta végeztem a gimivel, erre sokkal kevesebb időm és lehetőségem jut. Van még egy nagyon jó trükköm alkotói válság esetére: van egy külön füzetem, amibe minden inspirálót beleírok. Általában három-négy különböző méretű vázlatfüzet viszek magammal, de ez az inspirációs füzet mindig velem van, még éjjel is az ágyam mellett, hogy ha valami érdekeset vagy különlegeset álmodtam, azonnal beleírhassam. Ezenkívül folyamatosan követem a kedvenc kortárs művészeim és fotósaim munkásságát, amiből rengeteg ötletet és erőt merítek. A lendületre pedig még ennél is egyszerűbb a képlet: kávé vagy nagyon erős Earl Grey.
A festményeiden/fotóidon keresztül ismerünk téged, de közben többre vágyunk. Mit tudnál mondani magadról?
Szeretném hinni, hogy a munkáim többet és jobban beszélnek rólam, mint amennyit én képes lennék magamról mondani. Akármit is mondanék magamról, azt, hogy én milyennek látom vagy szeretném látni magam, mérföldek választhatják el attól, hogy mások milyennek látnak. Talán egy dolgot emelnék ki, ez inkább azt mutatja, hogy mindazok ellenére, amit a külsőm, a viselkedésem vagy a hobbim alapján mások gondolnak rólam, milyen NEM vagyok. Bár nem tudom, hogy fér meg ez a művészetem mellett, de végtelenül racionális, elemző beállítottságú, már gyerekkoromtól kezdve. Utálom az érzelemkitöréseket, a szentimentális vagy irreális gondolkodásmódot, a felesleges beszédet, az ésszerűtlen, értelmetlen vagy ok nélküli cselekedeteket, a művészeten kívül minden fajta szervezetlenséget vagy káoszt, az álmodozást, az elrugaszkodottságot. A logikus, elemző gondolkodásmódot szeretem, amikor egyik dolog következik a másikból, amikor érvelni kell, vagy valamit ésszerűség alapján megindokolni, és imádok stresszhelyzeteket megoldani, mert rajongok a kihívásokért, és ilyenkor teljesítek a legjobban. A legtöbb ember, ha azt mondod nekik, hogy művész vagy, azonnal rád legyintenek, és elkönyvelnek ’művészléleknek’ vagy ’álmodozónak’. Azt nem tudom mások, hogy vannak vele, de én, főleg mivel ez is teljesen ésszerűtlen és indokolatlan, utálom ezt a fajta beskatulyázást.
Narcissa Grey néven publikálsz mindent. Honnan jött ez a különleges név?
Nos, azt mindig is tudtam, a „rendes nevem” elég problémás, főleg első olvasásra/hallásra. Ha bármilyen eseményen hangosan olvasnak fel neveket, legtöbbször onnan tudom, hogy én jövök, hogy a felolvasó vesz egy nagy levegőt, mielőtt megpróbálja kiejteni a nevem. (Sikertelenül persze.) Niebl Mirella, hát szerintem ez majdnem úgy hangzik, mint egy egzotikus bőrbetegség. Ezért mikor elkezdtem feltölteni az első képeimet különböző oldalakra, szerettem volna egy olyan nevet, ami egyszerű is, elegáns is, és kellemes gondolatok társulnak hozzá. A nárcisz régóta a kedvenc virágom, így aztán a keresztnév hamar meg volt. Vezetéknévnek azért választottam a Grey-t, mert a szürke egy semleges, mégis nagyon szép szín.
Igazán drámaiak és egyediek a “self portrait” fotóid. Honnan meríted hozzá az ötleteket?
Sajnos sose tudom, hogy igazából honnan jönnek az ötletek. Az egyik pillanatban még valami egészen hétköznapit csinálok, a másikban meg hopp! Már meg is jelent lelki szemeim előtt a következő önarcképem, persze csak homályosan. Ilyenkor elkezdek foglalkozni a gondolattal, próbálom kirajzolni a részleteket, esetleg kitalálni, hogy honnan tudom beszerezni hozzá a szükséges anyagokat, mivel sok esetben nem kis sminkes és maszkírozási munkára van szükség. Self portrait általában két okból szoktam készíteni: vagy valaki másnak a bőrébe szeretnék bújni, vagy egy új oldalamat szeretném felfedezni. A portré és a mögötte álló ember mindig is egy nagy, megválaszolandó kérdés lesz a számomra, saját magunknál nagyobb rejtvényt pedig aligha ismerünk.
A legtöbb fotódon érezhető, hogy nagy munka és előkészület áll mögötte. Szereted előre “megalkotni” a fejedben a képeket és utána megvalósítani?
Ez elég változó. Van olyan, hogy egy-egy ötletet hónapokig érlelek, folyton meggondolom magam, változtatgatok ezt-azt. De gyakran előfordult, hogy egyszerűen berontottam a húgom szobájába (ő az állandó modellem) megnéztem mikor mosott utoljára hajat, és azt mondtam: „Öltözz fel, 2 óra múlva lemegy a nap, ki kell érnünk a helyszínre.” Néha olyan hirtelen jön az ötlet, hogy azt muszáj azonnal megvalósítanom.
Volt esetleg valamilyen érdekesség bármelyik fotó kapcsán? (körülmények, előkészületek, esetleg kapcsolódik hozzá egy érdekes/vicces történet?
Tulajdonképpen nem volt olyan fotózásom, amihez ne kapcsolódna valami különleges történet. Szeretem a fotózásaimat afféle társasági eseménnyé alakítani, egyrészt mert így rengeteg ember van, aki segít és asszisztál (ők a stáb, ha úgy tetszik) másrészt pedig a jó munkához elengedhetetlen a jó hangulat. Ez már csak azért is fontos, mert ha először dolgozok egy modellel, mindenképp kényelmetlen lesz neki egy kicsit a helyzet, és mindenféle diszharmónia rányomja a bélyegét egy képre. Egy kisebb baráti társasággal együtt viszont könnyű feloldani a hangulatot. Általában elég nagy feltűnést szoktunk amúgy kelteni, én az állvánnyal meg a felszereléssel, főleg mikor dirigálok, a modellek pedig… hát, az extrém sminkkel, ruhával és egyéb kiegészítőkkel. Volt egy olyan, amikor egy bácsi konkrétan kétszer-háromszor elhajtott kocsival azelőtt a fa előtt ahol fotóztunk, mert egyszerűen nem tudta feldolgozni a látványt 😀 vagyis az egyik barátnőmet egy rózsaszín, virágzó fa előtt hatalmas fehér szőrmesapkában, egy nyúllal a kezében, engem meg egy sámlin állva vele szemben, mert a szerény 154 centimmel nem értem fel a fényképezőgép állványt.
A fotózás mellett elképesztő módon festesz is. Mesélnél egy kicsit a kedvenc témádról (esetleg témáidról), a technikáról és a megvalósításról?
Azt hiszem a képeimből egyértelműen látszik, hogy elég humán beállítottságú vagyok, nekem a portré a mindenem. Minden más csak kiegészítés lehet mellette. Számomra nincs se mélyebb és összetettebb téma, se nagyobb kihívás az emberi természetnél. Ezen belül is legtöbbször csak nőalakokat festek, mert a nőiség és a női szépség szerintem kimeríthetetlen lehetőségekkel szolgál. Először grafittal dolgoztam, mint mindenki más, de ezt elég hamar elhagytam, mert messze alulmaradt az igényeimmel szemben. Rengeteg kollázst és montázst készítettem, sőt néha még most is csinálok, szeretem, amikor különböző technikák keverednek. A grafit és a kollázsok után nagyon sokáig porpasztellel dolgoztam, annyira lágy, finom dolgokat lehet vele kreálni, csodálatos munkaeszköz, bár rettentően maszatolós. Nagyjából egy éve belevágtam annak a technikának a megtanulásába, ami mindig is a legjobban lenyűgözött: az akvarell. Ez kifejezetten az a fajta eszköz, aminél nem lehet javítani, ha elrontottál valamit, épp ezért elképesztő gyakorlottságot és virtuóz ecsetkezelést igényel, de megéri a belefektetett időt. Fantasztikus színeket és árnyalatokat lehet létrehozni, és valahogy a könnyedség és a végtelen szabadság érzését adja az embernek. Ezt a technikát a véletlen megfutások, festékcseppek és összefolyások teszik olyan széppé. A kivitelezés része elég műsoros szokott lenni a kis családi körnek otthon, mert ha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretném (és nem szokott úgy sikerülni) akkor hajlamos vagyok elkezdeni dobálózni a kezem ügyébe kerülő tárgyakkal. Szóval mikor anyuék látják, hogy kezdek hisztis lenni, gyorsan elrakják a kezem ügyéből a törékeny tárgyakat, illetve az összes ollót és szikét, mert olyan is volt már, hogy egész egyszerűen apró darabokra hasogattam egy kész munkát. Nem tehetek róla, végtelenül maximalista vagyok.
Milyen méretűek a festményeid? Esetleg megvásárolhatóak, ha valakinek megtetszik valamelyik?
Igen, sőt, megrendelésre is festek! Legtöbbször családi portrékat, vagy párok kérnek meg, hogy készítsek, róluk közös portrét mondjuk évfordulóra, mivel ez elég különleges ajándék. Sajnos a saját festményeimet egyelőre nem nagyon veszik, de természetesen még nem nevezhetem magam se befutott, se kiforrott művésznek, úgyhogy ezzel még ráérek. A képeim nagy része amúgy A1-es méretű, 100×70 cm-es, mert nem szeretek kicsiben dolgozni, néha még egy ekkora felületet is kevésnek érzek 🙂 Ha bárkinek tetszenek a munkáim, vagy portrét szeretne rendelni, bátran vegye fel velem a kapcsolatot, szívesen válaszolok minden kérdésre, és általában elég rugalmas vagyok megrendelések terén is.
Legújabb projektedet “The Unusual and Unexpected”-nek nevezted el. Mesélnél el kicsit erről az új irányról?
Mindenkinek van egy rejtettebb, sötétebb része, amit általában senki, még mi magunk se ismerünk igazán. A legtöbbünk ezekről a dolgokról – a félelmeinkről, a rossz álmainkról, a csalódottságunkról, a hibáinkról, az önmarcangolásunkról, a rossz szándékainkról vagy a rejtett indulatainkról– nem tud, vagy nem akar beszélni. Ezen a sorozaton keresztül találtam egy módot, amivel egyszerre róhatom le imádatomat a fekete-fehér analóg fotózás és a kísértet történetek iránti rajongásom felé, de ami még ennél is fontosabb, azáltal, hogy mindazt a rosszat (vagy ’éjsötétet’, ahogy én nevezem) amit magamban érzek, áthelyezhetem és átalakíthatom valami mássá, képes vagyok objektíven szemlélni és feldolgozni a problémáim és félelmeim egy részét. Sőt, szeretném hinni, hogy talán mások is megéreznek valamit ebből, ha erre a sorozatra néznek.
A közelmúltban elkezdted az egyetemi tanulmányaidat. Mit tudhatunk erről? Mit tanulsz, milyen az egyetemi élet?
Először is, egyszerűen imádom! A gimi nem volt rossz, főleg a vége felé, de végre csak azzal foglalkozni, ami érdekel, és azonos műveltségű és érdeklődési körű emberekkel találkozni, az felbecsülhetetlen. Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, anglisztika szakon tanulok. Mivel mindkét mamám Pécsett lakik, a nyarakat gyakran itt töltöttem, és kiskoromtól kezdve nagy szerelmem ez a város. Gyönyörű szép és elképesztően hangulatos, sose unom meg. Mikor egyetemet kellett választani, nem is volt kérdés hogy idejövök, csak itteni szakokat jelöltem meg.
Mik a terveid a jövődre nézve?
6 éves koromig csokis torta akartam lenni. Mert ugye édes, és boldoggá teszi az embereket. De ebbe inkább ne menjünk bele 😀 Űrhajós is akartam lenni, meg egy csomó minden más, és őszintén szólva, az egyetemi felvételi előtt azt se tudtam, hogy van olyan szak, amire most már lassan három hónapja járok. Fogalmam sincs mi lesz diploma után, hiszen annyi minden változik olyan gyorsan, ki tudhatná, hol leszek 3 év múlva? Nagyon régi vágyam hogy valahol az Egyesült Királyságban éljek, különösen Skóciát szeretem a táj és az időjárás miatt. Attól sose féltem, hogy nem fogok tudni majd valahol elhelyezkedni, mindig keményen megdolgozok a céljaimért, és rendszerint elérem, amit akarok. Az mindenestre egész biztos, hogy akármit is csinálok, az elképzelhetetlen, hogy az alkotást abbahagyjam. Egyszerűen már nem is emlékszem, milyen volt enélkül élni.
Köszönöm Narcissa Grey-nek a válaszokat és azt, hogy kicsit közelebbről is megismerhettem.
Ismerjétek meg a képeit is:
