Engedj el! – szólt a hang –
s ekkor csillag hullott le az égből,
a nyúl elbújt és csak lesett,
villámok csapkodtak égbolt-szép szeméből,
aztán a lápot néztük, ő nevetett,
én sírtam, mint egy kedves, vad oroszlán,
akitől mindenki fél,
pedig ő mindenkit szeret.
Ködös, őszi éjszaka volt, belül
az erdő közepén megannyi kobold,
és megannyi tüskés bokor, meg giz-gaz,
és már aludt mind, aki békés és igaz,
csak a vámpírok, a lidércek,
a szentjánosbogarak és a
tündérek nem aludtak,
a ködbe bújtak, mely minden őszi éjjel,
lassú, didergős és ijesztő halk neszével,
jön, jön és hömpölyög az erdőre,
a völgy felől, keresztül-kasul
a patakon és a temetőn át áramlik előre.
A nyúl átölelt, én csak erősködtem,
hogy megeszem, de a nyúl rámmordult
s ezt mondta: “tudom minden perced
végtelen és roppant szörnyű gyötrelem,
egy kedves, vad oroszlánnak, ki mindenkit szeret,
kinek szíve, mint ennek a lápnak,
oly szomorú és hideg, de a tavirózsák, s
mind a békák, oly gyönyörűek rajta.
Állatok királya nem kell neked a nyúl. Szeress,
de ne egyél meg, mert én
vagyok az úr lelked felett,
s néked bealkonyúl, ha engem megeszel,
örök sötétség leple alatt
nem lesz ki majd segítséget nyújt.
Csak szeress, és ne egyél meg,
ne falj föl, s leszek örök barátod, a nyúl.”
Hangja sok-sok évig visszhangzott fülembe,
égbolt-szép szemének villámjai
már csak emlékeimben cikáztak,
vártam, csak vártam, de soha
soha nem tért vissza már,
nyúlbarátom nyúl-lány hangja
zengett csak fejembe, hogy milyen kár,
miért nem vártál tovább?
Elment. Bár néha még ködös
őszéjszakákon, mikor a lápot nézem
meglátogat, és csak megbújik a bokorban,
a köd elfedi őt, engem valahogy nem,
Október erdő mélyén nem múlik már sosem.
Ködbe bújva zordon szívem temetem a fák alatt,
és csak sírok, sírok, mint
egy kedves, vad oroszlán alak,
aki mindenkit szeret szeretve talán,
epekedve vár egy nyúlbarát után…
Írta: Kovács Róbert
A vers az Észlelés c. tévésorozat alapján íródott.
Kiemelt kép: deviantart.com