Ne lőjetek!

Ne lőjetek!

Felteszed két kezed, és azt mondod, hogy elég volt. Az emberek képesek arra, hogy sokat nyeljenek, tűrjenek, várjanak és reménykedjenek. De mikor az ezredik alkalommal is beléd rúgnak vagy kiforgatják a szavaidat, akkor már elgondolkodsz azon, hogy összepakold emlékeidet egy ládába, amit lezárhatsz és elrejthetsz a szekrény legmélyére. Személyes kedvencem, mikor teljesen hülyének néz valaki, és a végén kihozza a helyzetből azt, hogy te vagy a szívtelen szipirtyó. Talán az a gond, hogy túlságosan kapható vagyok ezekre a pillanatokra.. Talán rá van írva a homlokomra, hogy ez a szívem csücske. Vagy nem tudom. De valamiért mindig megnyerem magamnak az ilyen helyzeteket. De most már csak élénken él az emlékeim medrében. Legalábbis nagyon remélem..

Sokszor hittem azt, hogy búcsúzom. Sokszor hittem azt, hogy nem lesz tovább. Sokszor hittem azt, hogy komolyan is gondolom és azt is sokszor hittem, hogy végérvényesen vége. De mindig volt valami. Valami kis apró mozzanat, egy icipici morzsa a reggeli fornettiből, vagy zacc a kávéscsészém alján, amiből mégis reményt merítettem. Jó nagy kanállal kértem belőle, hogy biztosan elég legyen.

Volt egy célom, egy lételemem. Egy lehetetlennek tűnő elképzelésem és egy szilánkosra tört szívem.Vártam valamit, amiről a lelkem mélyén tudtam, hogy soha nem jön el. De ott volt az a nagy kanál remény, ami miatt azt hittem, hogy egyszer majd nem ő és én leszek. Hanem valami különleges. Kettőnkből keveredett fura egyveleg, amivel a világot válthatjuk meg..

Olyan kapcsolatnak hittem a miénket, ami megtörhetetlen. Egy olyan erős köteléknek, ami mindent kibír. Valaminek, ami más, mint minden, amit valaha tapasztaltam. Túltesz a szerelmen, felebaráti szereteten vagy a testvéri szerepeken. Valami más. Valami, ami mindenek felett áll.

Eljött a nap. Sajnálom, de fel kellett tegyem a kezemet. Nem kérek több kanállal a reményből, amivel a reggeli napfény első sugara kecsegtet. Elloptam magamtól hosszú órákat, perceket és éveket. De most már meg kell válnom tőled és még a távolból sem integethetek.

Feltettem a kezemet. Csak szívszakadva kiáltok a végtelenbe; kérlek titeket, ne lőjetek!

kép: pinterest.com

Szerző:

Rose
"Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: "boldog". Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet." /John Lennon/

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás