Ne sírj papa!

Ne sírj papa!

Hallottam a szíved ijedt dobogását, a szipogásod hangját visszaverték a jégkék csempék. Megijedtem, mindig megijedek, ha kicsit más vagy. Kinyitottam az ajtót és figyeltem, hallgattam neszeid. Néhány pillanat múlva már kitrappoltál a fürdőszobából. Ott álltál, te az erős, nagy ember és sírtál. Úgy zokogtál, akár egy kisgyermek. Túlléptél egy nemedből adódó ostoba korlátot. Aztán eszedbe jutottak a társadalom által ránk erőszakolt szerepek, és értem aggódtál magad helyett. Pedig én jól voltam, tényleg jól vagyok, veled ellentétben. Szükséged volt rám. Mert két ugyanolyan lélek csak egymással értheti meg önmagát. Nem féltem, mert minden időben és okkal történik, még ha látszólag értelmetlen is. Ha pedig ez nem elég, ott van még a remény is. Mert olyan ember vagyok, aki számára sosem szűnik meg. Különben mibe kapaszkodnánk? Kell egy kéz, ami megfogja a tiédet. Értetlenül álltam előtted, kérdeztem: mi a baj? Nem tudtál szólni, vannak fájdalmak, amikre nincsenek szavak. Két ijedt karod átölelte tanácstalan testem és szorítottál, mintha az életed múlna rajta. Talán így is volt. Majd vigasztaló szavakat suttogtál el-el csukló hangon, de inkább magadat nyugtattad velük. Nincs semmi baj. Nem lesz semmi baj, csak megijedtem. Semmivé akartál tenni pár elhibázott szót, egy rossz hírt, át akartál írni egy sorsot. Nem tudom, meddig terjed a fájdalomküszöböd. Folyton attól félek, hogy nem bírod majd el a sebeket. Olyan jó vagy, annyira őszinte. Nem érdemel meg, ez a piszkos, zöld szemű, vas karmú világ. Ugye tudod, hogy nekem mindig csak ez számított? Hogy ne bántsanak. Nem érdekelnek az elvárások vagy a rossz hangú vélemények, mert úgy is azt fogom tenni, amit a szívem jónak lát. Erre neveltél, ezt tanítottad. Odaadnám a boldogságomat, ha kérnéd. Sőt, kérned sem kell. Ingyen van. Hálát sem várok, kaptam eleget. Én nem számítok, csakis a te örömöd. Ennél többet úgy sem tudok már adni, ennyit pedig muszáj. Szeretném, ha megértenéd, amit én már rég tudok. Minden múlandó és sosem szabad egy lapra tenni az életet, mert a szív törékeny szerv, hamar összetörik. Aztán nézd meg mi lesz belőlünk. Két elsiratott élet egy elveszett helyen.

tumblr.com

tumblr.com

 

 

Szerző:

Bóbics Veronika
Csendből vagyok és átbeszélgetett éjszakákból. Sok-sok szeretetből, és még több bizalomból. Néha azért önbizalomhiány és félelem barátaim is felbukkannak, de törekszem rá, hogy egy általam irányított diktatúrában éljünk. Nem mindig sikerül persze, de hát van nekem élénk fantáziám, fehér papírom, na meg tintával teli tollam. Ezért írok ide is. Magamról, rólunk, nektek, hozzátok. Néha talán sok banális okfejtést, de mindig csak azt, amit a szívem mondani szeretne. A világon keresztül próbálom megérteni önmagamat, de néha elkap egy gyorsan jövő orkán. Azért persze mindig újra megpróbálom, hiszen ez tesz igazán boldoggá.

Szólj hozzánk!