Karakterek vagyunk. Ha az utcán sétálunk, ha állunk az vonatállomáson, ha beülünk egy kávézóba. Csak egy címkével ellátott figura. Cetlit ragaszt ránk a jobb oldali járdán sétáló, szőke hajú, mopszot sétáltató lány. A hármas vágányra befutó vonatra várakozó, szatyrokat szorongató, idős hölgy. A szemközti asztalnál ülő, kávéját kavaró huszonéves, borostás fiú.
Cetlit kapunk. Te „SZÉPHAJÚ” vagy, ő „CSÁMPÁS”, én „UNALMAS”, ők meg „PLÁZACICÁK”, az a srác meg „FÜVES”.
Egy szót sem váltottál még velem, és már besorolsz egy kategóriába. A nevemet sem tudod. Nem tudod, hogy miért remeg a kezem. Fogalmad sincs, miért szorongatom a kezemben görcsösen a könyvet, mintha az életem múlna rajta. Nem tudod, hogy könyvekben élek. Elvontnak látsz, mert képes voltam ma úgy felöltöztetni a testem, ahogy a lelkem érzi magát. Igénytelennek azért, mert nem nyaltam le a hajam egy flakon hajlakkal, hogy egyetlen hajszál se rakoncátlankodjon. Idétlennek ítélsz meg, mert a nyakamban van a csillagos sálam, ami nem megy a többi ruhámhoz – elképzelésed sincs, mit jelent nekem a sál vagy rajta a csillagok. Rögtön rám aggatod a depressziós jelzőt azért, mert nem csillognak a szemeim, hanem üres tekintettel bámulom a cipőm orrát.
Nem tudod a történetem, hogy mi volt velem ma reggel, a tegnapi napon, vagy egy hónappal ezelőtt. Nem ismered a lelkem apró, eldugott kis zugaiban őrzött kérdéseit, de még csak a felszínen úszkáló tőmondatokat sem. Megsaccolni sem tudod, hány sebhely fedi a szívemet, abból mennyi a megfércelt, és hányból bugyog még a vér.
Nem tudod, hogy amikor üres vagyok, nincsenek szavaim, és már a kérdéseim is elvesztek, akkor hozzá megyek. Megérintem. Hallgatom, ahogy dobog a szíve. Nézem, ahogy pillái rebbenek. Irisében megtalálom a tükörképem, és az üresség feltöltődik az iránta érzett világgal (mert, amit érzek, az nem mérhető ki szerelemben, ez már egy kész birodalom – de ezt sem tudod). Ő segít befejezni a mondatokat, és pontot tenni a végére. A biztos pontom. A menedékem önmagam és a világ elől. A fenyőerdőm. A holdam örök lakója. Benne élek. Az ő tüdejével lélegzem, mert az enyémmel már nem tudok, és nem akarok. Lassan az egyetlen lesz, akire merek kártyavárakat építeni, mert tudom, hogy nem dőlnek össze.
Ő a csodák forrása. Minden reggel ő tölti meg a zsebeimet kincsekkel. Órákat tölt azzal, hogy megvarrja a felszakadt hegeket, a friss, vért bugyogó sebeket a szívemen. Aztán visszahelyezi a ládába, amit magánál tart mindig, arra várva, mikor kérem vissza.
De ezekről a dolgokról elképzelésed sincs. Nem ismersz engem, és az életemet sem.
Néha elgondolkozom azon, mennyivel egyszerűbb lenne, ha az utcán minden szembejövő embernek bemutatkoznék: szia, Széni vagyok. Aztán névjegykártya helyett átnyújtanék, mondjuk egy tizenhat oldalból álló papírköteget, rajta nagy betűkkel ez állna: AZ ÉLETEM. Mint egy használati utasítás. Egy tizenhat oldalból álló leírás. Talán néhányan elolvasnák, lehet te is.
Igen. Jó volna. Akkor legalább nem remegnék a tudattól, hogy azok számára, akik nem ismernek, csak egy karakter vagyok.
Az én cédulám: „UNALMAS”. A tiéd mi?