neked unalmas, egyébként Széni vagyok

neked unalmas, egyébként Széni vagyok

Karakterek vagyunk. Ha az utcán sétálunk, ha állunk az vonatállomáson, ha beülünk egy kávézóba. Csak egy címkével ellátott figura. Cetlit ragaszt ránk a jobb oldali járdán sétáló, szőke hajú, mopszot sétáltató lány. A hármas vágányra befutó vonatra várakozó, szatyrokat szorongató, idős hölgy. A szemközti asztalnál ülő, kávéját kavaró huszonéves, borostás fiú.
Cetlit kapunk. Te „SZÉPHAJÚ” vagy, ő „CSÁMPÁS”, én „UNALMAS”, ők meg „PLÁZACICÁK”, az a srác meg „FÜVES”.

3

Photo by Vitaly & Julia Zaporozhenko

Egy szót sem váltottál még velem, és már besorolsz egy kategóriába. A nevemet sem tudod. Nem tudod, hogy miért remeg a kezem. Fogalmad sincs, miért szorongatom a kezemben görcsösen a könyvet, mintha az életem múlna rajta. Nem tudod, hogy könyvekben élek. Elvontnak látsz, mert képes voltam ma úgy felöltöztetni a testem, ahogy a lelkem érzi magát. Igénytelennek azért, mert nem nyaltam le a hajam egy flakon hajlakkal, hogy egyetlen hajszál se rakoncátlankodjon. Idétlennek ítélsz meg, mert a nyakamban van a csillagos sálam, ami nem megy a többi ruhámhoz – elképzelésed sincs, mit jelent nekem a sál vagy rajta a csillagok. Rögtön rám aggatod a depressziós jelzőt azért, mert nem csillognak a szemeim, hanem üres tekintettel bámulom a cipőm orrát.

Nem tudod a történetem, hogy mi volt velem ma reggel, a tegnapi napon, vagy egy hónappal ezelőtt. Nem ismered a lelkem apró, eldugott kis zugaiban őrzött kérdéseit, de még csak a felszínen úszkáló tőmondatokat sem. Megsaccolni sem tudod, hány sebhely fedi a szívemet, abból mennyi a megfércelt, és hányból bugyog még a vér.

Nem tudod, hogy amikor üres vagyok, nincsenek szavaim, és már a kérdéseim is elvesztek, akkor hozzá megyek. Megérintem. Hallgatom, ahogy dobog a szíve. Nézem, ahogy pillái rebbenek. Irisében megtalálom a tükörképem, és az üresség feltöltődik az iránta érzett világgal (mert, amit érzek, az nem mérhető ki szerelemben, ez már egy kész birodalom – de ezt sem tudod). Ő segít befejezni a mondatokat, és pontot tenni a végére.  A biztos pontom. A menedékem önmagam és a világ elől. A fenyőerdőm.  A holdam örök lakója.  Benne élek. Az ő tüdejével lélegzem, mert az enyémmel már nem tudok, és nem akarok.  Lassan az egyetlen lesz, akire merek kártyavárakat építeni, mert tudom, hogy nem dőlnek össze.
Ő a csodák forrása. Minden reggel ő tölti meg a zsebeimet kincsekkel. Órákat tölt azzal, hogy megvarrja a felszakadt hegeket, a friss, vért bugyogó sebeket a szívemen. Aztán visszahelyezi a ládába, amit magánál tart mindig, arra várva, mikor kérem vissza.

weheartit.com

De ezekről a dolgokról elképzelésed sincs. Nem ismersz engem, és az életemet sem.

Néha elgondolkozom azon, mennyivel egyszerűbb lenne, ha az utcán minden szembejövő embernek bemutatkoznék: szia, Széni vagyok. Aztán névjegykártya helyett átnyújtanék, mondjuk egy tizenhat oldalból álló papírköteget, rajta nagy betűkkel ez állna: AZ ÉLETEM. Mint egy használati utasítás. Egy tizenhat oldalból álló leírás. Talán néhányan elolvasnák, lehet te is.

Igen. Jó volna. Akkor legalább nem remegnék a tudattól, hogy azok számára, akik nem ismernek, csak egy karakter vagyok.

Az én cédulám: „UNALMAS”. A tiéd mi?

Szerző:

Széni (Póczek Klaudia)
Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK" felirattal.

2 comments

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás