Nem érdemled meg, hogy írjak rólad, de mégis most tettelek halhatatlanná

Nem érdemled meg, hogy írjak rólad, de mégis most tettelek halhatatlanná

Rólad írok… Ez már több, mint amit még érdemelnél tőlem.

Azt mondják, hogy minden, ami veled történik feldolgozódik a tudatalattidban. Rád most kerül sor, pedig azt hittem, hogy már rég csak a múltam egy elhibázott darabjaként foglak őrizni, eltemetve néhány soha el nem küldött levélbe és pár képbe, amin talán te is mosolyogtál. De a sors máshogy gondolja – mindig meg tud lepni a játékaival – hisz napok óta te kergetsz az álmaimban, és reggel csak azt tudom, hogy veled álmodtam, és megint bántottál… Nem bántottál még eleget?

Hónapok óta keresem az értelmét annak, hogy ilyen sokáig veled maradtam, és egyre inkább szégyellem azt a gyenge, befolyásolható és szeretetre éhező lányt, aki melletted voltam. Tisztán emlékszem az estékre, amikor mindketten egyedül ültünk a lakásunkban, és én minden gondolatommal feléd akartam közeledni, de neked éppen nem volt kedved hozzám. Tisztán emlékszem a félve leírt szerelmi vallomásokra, amikre túl gyakran nem kaptam választ.

– Szeretlek.

– Az fontos.

Talán erre emlékszem a legtisztábban.

Ma egész délután kétségbeesetten bolyongtam a városban. A ködös, szürke idő ellenére kerestem a találkozást, érezni akartam azt a haragot, amit mindig éreztem, mikor szembesültem azzal, hogy hány hónapon keresztül használtál engem unalmadban, hányszor voltam jó az ágyadat melegíteni, de felkelni mellettem már nem akartál. És hányszor hagytál napokig magamra a tudattal, hogy most nem vagy kíváncsi rám.

Kivetted a szeretetem, és nem adtál semmit cserébe. Azt mondják, az idő szépít, de amin nincs mit megszépíteni azzal mit csinál? Egy vérző sebet hagytál magad után, ami időről-időre felszakad, és nincs annyi gyógyszer, ami enyhítené a fájdalmat. Nem hiányzol, és nem szeretlek, talán sosem szerettelek igazán. De melletted magamat is meggyűlöltem, és ezért haragszom rád ennyire.

Nem tudok még boldogságot kívánni neked. Egyszer talán – idővel – erre is képes leszek majd. Még mindig rendületlenül hiszek a sorsban, és pontosan tudom, hogy ezért küldött mellém egy csodálatos embert akkor, amikor téged elvett tőlem. Hálás vagyok neki ezért, és minden nap köszönetet mondok érte.

Nem érdemled meg, hogy írjak rólad Gábor, de mégis … most tettelek halhatatlanná.

Írta: Dóri

Kiemelt kép: https://www.pexels.com

Szerző:

Vendégszerkesztő

Ezt a cikket egy kedves vendégszerkesztőnk írta. Ha van egy jó írásod, vagy szeretnél hozzánk írni, egy vagy akár több cikket, jelentkezz nálunk emailben a lendulet.magazin@gmail.com-on.

Szólj hozzánk!