Nem lát, nem hall

Nem lát, nem hall

Csak  nézem megelevenedett testem ami a verejtéktől csillog a futópadon. Fülemben a zene dübörög, és a hozzám hasonló szenvedő társak elhomályosodnak körülöttem. Kezdek csak én és a zene maradni. Majd csak én és a gondolataim. Már nem én száguldozok, hanem az emlékképeim. Elrepítenek vissza életem mérföldköveihez, oda, ahol azt hittem megsemmisültem, ahol kiléptem egy ajtón és nem tudtam nyílik-e új. Oda, ahol elkezdődött egy őrült utazás…

Tükörképem most erőtől pezseg. Minden mozdulat erőteljes. Futás közben farkasszemet nézek magammal, és hagyom személyem elveszni a pillanatban. Lábaimmal most is érzem a lepedő érdes anyagát, ahogy reggel azon kényeztettem. Odafordultam egy testhez, amit már jól ismertem – csak néztem nyugodt arcát, melyen 25 éves redők pihentek.  Barázdái születésén töprengtem. Hányszor fintoroghatott, hogy homlokába egy mély folyosó vésődött bele? Hányszor kiabálhatott úgy emberekkel, hogy az én memóriámba is beleivódott szigorú tekintete? Hányszor hazudhatott ez a kék szempár, mely most nyugalommal alszik?

Gondolataim elől szökve lementem a nyikorgós falépcsőn. Bár már jól ismertem a tájat, de minden egyes alkalommal magával ragadtak a részletei. Az ablakok a reggeli párától izzadtak, miközben a napsugarak a fák árnyékait szöktették be a padlóra. Tetszett ez a festői táj – mintha az ember egy vers részleteiben veszett volna el. Megérkezett az udvar legszabadabb lakója is, Sátánka – a fekete macska. Ahogy néztem felszabadult lépteit, irigység fogott el. Sóvárogtam lelke szabadságáért. Éreztem, hogy egy szép keretben élek, de  a benne levő festmény ocsmány képet alkot. Visszataszítóan merev, szánalmasan tátog a levegőért, miközben hagyja elmerülni testét.

Vajon milyen otthont adna nekem ez a táj? Kinek az álmaihoz lenne méltó? Fájdalmasan szorult össze szívem, mert a válasz éles ellentéte volt a jelenlegi helyzetnek.

Megsemmisítő beszélgetések és veszekedések után az ember már csak vonszolja a lelkét a mindennapi túlélésért. Egy bizalom nélküli csalódáshalmaz – megszokásba csomagolva, masnival átkötve. Utolsó mentőövem egy levél maradt. Minden gondolatomat beleadva – egy pozitív válasz reményében.

Mindenki elképzel magának egy életet, és törekszik arra, hogy a lehető legjobban kivitelezze is azt. Te is, én is, mindenki. Nekünk is lehetne egy. – De itt csak Te vagy, meg az álmaid. És persze a kellékek amik kellenek hozzá – kutya, kocsi, ház, meg egy jó csaj. 

Lennék a kelléked a kedvedért!

De az nem én lennék, Te pedig azt tanácsoltad hogy legyek önmagam.”

Lehet, ha a szándék meglett volna, az sem változtatott volna a helyzeten. Ez a kapcsolat elhalt virágként kókadozott a vázában – így hát kidobtuk.  Éreztem, hogy most tényleg elengedem a kezét. Meg kellett tennem magamért. A homályba veszett lány egyedül állt egy számára új világban. Újra meg kellett tanulnom élni. Elfelejtettem, hogy miket isznak egy szórakozóhelyen, hogy milyen érzés egyedül lenni. Azt, hogy milyen érzés társaságban időt tölteni, és a saját céljaimnak élni. Elfelejtettem milyen vágyni valakire. Azt, hogy milyen érzés őszintén mosolyogni. Lelket gyógyító gyásszal búcsúztam  a kapcsolatom gondolatától. Társamat az elmúlásról szóló dalok és egy jó minőségű édes-vörös pótolta. Ennyi gyászt engedtem meg magamnak. Többre nem találtam méltónak egy olyan embert aki hagyott elmenni.

Így hát belemártottam a kanalam az élet nutellájába és bekanalaztam egy jó nagy adaggal…

Írta: Lakó Eszter

Kiemelt kép: https://www.pexels.com/

Szerző:

Vendégszerkesztő
Ezt a cikket egy kedves vendégszerkesztőnk írta. Ha van egy jó írásod, vagy szeretnél hozzánk írni, egy vagy akár több cikket, jelentkezz nálunk emailben a lendulet.magazin@gmail.com-on.

Szólj hozzánk!